A lelki-szellemi munka ára

Hogy lehet az, hogy az egyik ezoterikus tanító dúsgazdaggá válik a tanok továbbításával, míg a másik ugyanazon tevékenység végzésével pénztelenül, elszegényedve éli az életét? Az egyiknek százezreket fizetnek, és tisztelet, megbecsülés övezi, míg a másikat már azért is megszólják, ha egy-két ezer forintot elfogad. Hiteles-e az, aki pénzt kér a lelki-szellemi munkájáért? Milyen spirituális tevékenységért lehet egyáltalán pénzt elfogadni?

Sok kérdés merült fel bennem az elmúlt évtizedek alatt, amelyekre a válaszok mindig az adott készségem szintjén nyíltak meg, a vakfoltok pedig a fejlődésem arányában egyre nagyobb mértékben világosodtak ki. Előbb meg kellett tapasztalnom a pénz áramlásával együtt járó játszmákat ahhoz, hogy a valós értékrenden működő tudás a lelkemben megnyílhasson. 

Kezdetektől fogva úgy éreztem, ha a lelki-szellemi tudásom ingyen kaptam, csak ingyen adhatom tovább. Persze könnyű volt  kimondani: „Ingyen kaptam, ingyen adom!” – hiszen így nem nyomta a lelkemet a pénz összegének a súlya, nem volt felelősség rajta. Nem szólt meg senki, és tiszta volt a lelkiismeretem. Azt pedig, hogy milyen értéket képviselt a tudásom, vagy azt, hogy mennyi volt a „tanulópénz”, amit a hosszú utam  során kifizettem, elvesztettem vagy éppen elengedtem, nem firtattam – a szőnyeg alá söpörtem.  Ugyanakkor az is vakfolt volt, hogy mint a gyermekeit egyedül nevelő szülő, miből fogom a csekkeket kifizetni, a gyermekeimmel magunkat fenntartani. Már csak azért sem gondolkodtam azon, hogyan  lesz pénzem, mert a jót tevés, a „másokon segíthetek” érzése, a másokért tevés öröme mindent  felülírt.

Ez idő alatt szereztem tapasztalatot abból, ahogy mások kihasználtak, és gátlástalanul átgázoltak rajtam. Nem kaptam sem köszönetet, sem tiszteletet. Mivel ingyen adtam, nem értékelték a segítségem, mint ahogyan én sem értékeltem magam. Ráébredtem, hogy a külvilág csak tükörként tartotta nekem bölcsességem hiányát: értékeimet elfecséreltem, és anyagilag bizonytalanná tettem életünket. Ez addig tartott, amíg el nem indult bennem a tisztelet érzése életem iránt, és kimondtam, hogy: elég volt! 

Tudatossá vált bennem, hogy az ingyen adásból megszereztem a tapasztalást, így léphettem fejlődésem menetében: „Adjon mindenki annyit, amennyit tud és akar!” – volt az új döntésem. Mindenkinek adtam a hitet és az egyetemes tudást, amit magukba emeltek, és ahogy az  életük lelkileg-szellemileg gazdagabbá vált, úgy lettek az anyag síkján is mind vagyonosabbak. Ezzel együtt a másokba vetett hitem megsokszorozta saját erőmet és tudásomat is. Majd egyszer csak eljutottam a fejlődésemben oda, hogy már nemcsak ráláttam a magam teremtő erejére, szerethetőségemre, a minden tudás végtelenségére, hanem bennem, hogy mindig is rendelkeztem ezekkel, de félelmeim játszmáival elfedtem, elfelejtettem őket. Egy lettem a tisztelettel, az  egyetemes tudással és az egyetemes szeretettel. Már nem volt külön az út, mert én lettem maga az ÚT. Egyértelművé váltam! 

Ahogy a valós értékrendem megnyílt, úgy a pénz fogalma és az életemben betöltött szerepe is a helyére került. Az egyetemes tudás szerint azt a pénzt, amit a spirituális segítők a hozzájuk érkezőktől kapnak, csupán a fizikai síkon felmerülő költségeik fedezésére kapják, hogy teljesíteni tudják szolgálatukat a lélek-szellem dimenzióiban. Mivel a fizikai síkon nincs olyan tárgy és energia – még a pénz sem az –, ami felérne a lélek-szellem minőségével, ezért azok, akik lelki-szellemi síkon bármit tesznek másokért, nem kaptak és nem kapnak, mert „nem kaphatnak” pénzt a lelki-szellemi munkájukért. A lélek-szellem síkján tevékenységet végzők a hitükkel, tiszta fényükkel nyitják és kapcsolják az embereket az öröklét minőségéhez. Ezt megfizetni pénzzel vagy bármi más anyagi juttatással „nem lehet”, mert a lélek-szellem ereje, a Fény, örökké él és létezik. 

Ahogy a fentieket és a pénz valós szerepét felismertem, úgy tudtam helyére tenni a pénzt a saját életemben. A pénzt is, mint mindent, önmagunk megismeréséhez eszközként kaptuk, hogy valós helyét megtaláljuk, de vigyázzunk, hogy azzal ne azonosítsuk magunkat! Megválaszolva a cikk elején feltett kérdéseket: mindenki számára más az a pénzmennyiség, amivel élhet és tapasztalhat. Addig, amíg valakinek sok pénzre van szüksége feladatának elvégzéséhez, mert a saját magának tett ígéretéhez hűen a sok pénz  birtoklásával tanul és tanít, addig más a szegénység látszatával mutat példát. Mindenki a saját lelkiismeretének hangját követve teszi a dolgát, és érzi, hogy ebben az életében milyen eszköz segíti  legjobban a fejlődését.

Nincs te meg én, és nincs a pénz meg én. Minden egy, nincs gazdagság és szegénység, nincs hiány, mert a valóság maga a teljesség.

Sághy Enikő

(Az írás a Természetgyógyász Magazin 2015. decemberi számában jelent meg.)