Az Egy s Ég Központ Egyesület Alkotótársai örömmel osztják meg élménybeszámolóikat az életről, önmagukról, hétköznapi tapasztalásaikról, a valós értékrend szűrőjén keresztül.

Szerzői jog fenntartva.

2015. október 28., szerda

Egy kiscica megmentése

Egy nap egy öreg bölcs sétált a folyóparton, hogy a gondolatait összeszedje.

Egyszer csak meglátta, hogy egy kiscica esett a vízbe és kapálózva, kifáradva próbált meg mindent, hogy az életét mentse. A bölcs öreg tudta, hogy az állat segítségre szorul, így gondolkodás nélkül szaladt be a folyó közepére, ahol lehajolt és megragadta a macskát, hogy azt kiemelje. A kiscica az ijedtségtől és fáradtságtól úgy gondolta, a folyó sodrása után az ember is bántani akarja, ezért minden erejét összeszedte és a karmait az öregbe mélyesztette.

A bölcs ember már jó pár évet a háta mögött tudott, így ismerte a macskák természetét, nem ijedt meg. Tudta, csak akkor tud segíteni, ha a cicának sikerül megnyugodni. Szorosan fogta hát a cicát, ami kis idő elteltével, az erejét vesztve, meg-megállt a karmolászásban és végre észrevette, a levegővételhez nem kell erőlködnie. Igazi felismerésként futott át a kérdés az agyán: az öreg nem bántani, hanem megmenteni jött talán?

Kicsit lenyugodott, mire az öreg magához szorította, megsimogatta, nyugtatta, majd mikor azt látta, hogy békés lett a cica, elindult vele a part felé. A kiscica ebből csak azt látta, hogy valami megint történik, amire nincs felkészülve. Megijedt, és karmait ismét az öregbe mélyesztette, csak most még fújt is rá. 

Az ember, bár már nagyon fájt a keze, még mindig nem adta fel a reményt, hogy a kiscicát megmentse, ezért megállt a folyó közepén. A folyó sodrásának ellenállva, stabilan állt és újból simogatni kezdte a cicát. Fél kezével letépett egy darabot az ingéből és kicsit szárazra törölte, majd betekerte azt remélve, ettől kicsit megnyugszik az állat. Pár pillanat múlva a cica meg is nyugodott, érezte, milyen kitartás és szeretet árad az embertől felé. Ugyan nem értette, hiszen eddig nem ezt tapasztalta az emberekkel kapcsolatban. De azért csak erőt vett magán és végre úgy volt vele, rábízza magát az öregre. 

A bölcs ember elmosolyodott, most már végre ki tudja vinni a cicát a partra. Jó pár lépést tettek már meg együtt, a cica is nyugodtan tűrte a dolgot, ám hirtelen az öreg egy kőben megbotlott és térdre esett, be a vízbe. Még mindig az járt a fejében, hogy a cicát mentse, ezért egyik kezét az állattal együtt a magasba emelte, a másikkal pedig a folyó alját kutatta valami támaszt keresve.

Természetesen a macska újból megijedt, az összes eddigi hitét elvesztette. Fejébe vette, az ember csak bántani akarja, sőt még a vízbe is ő lökte. Fújva, karmolva, visítva szakította magát ki az ember kezéből, beugrott a vízbe, de mivel még mindig nem tudott úszni, megint fuldokolni kezdett, miközben a sodrás már arrébb is vitte. Pár perc kapálózás után, minden erejét elveszítve, szép lassan merült el a vízben. Nem bukkant fel többet. 

Az öreg összekarmolva, fájó térddel, szakadt inggel állt a folyóban, szomorúan nézte a vizet, de ekkor már tudta, ebben a történetben neki kellett tanulnia. Segíteni akart, mégis őt karmolták. Segíteni akart, mégis őt szidalmazták. Segíteni akart, mégis őt utálták. Feláldozta magát, de nem kapott érte hálát. S még végig is kellett néznie a kiscica halálát. 

Hazafelé bandukolva szívét nagyra nyitotta, mire a Teremtő érzés formájában megmutatta, mily nagy is lehet egy-egy gondolat súlya. Mennyivel egyszerűbb is lenne, ha a másik a segítségre befogadó lenne! De aki a segítségre nincsen nyitva, azt előbb-utóbb az élet más útra taszítja. 

Az öreg hazaért, vacsoráját elfogyasztotta, majd ma is bölcsebbé válva hajtotta fejét párnájára.

Szakos Péter