Állj egy
nagy tükör elé! Néhány lépés távolságra!
Nézd meg
magad!
Mit látsz?
Talán még
fontosabb, hogy mit érzel, és mit látsz?
Csendben
figyelem a szemben állót. Nézem az alakját, az őszülő haját és a mély barázdákat
az arcán. Még ilyen távolról is látom.
Közelebb
lépek. Karnyújtásnyira a tükör felülete. Két karnyújtásnyira a tükörképem.
Egyre
erősebbek az érzések. Még élesebb a kép. Mélyen a szemekbe nézek.
A tükör elé
lépek. Már csak az arc van előttem. Az apró részletek mind-mind láthatók.
A szemek
mélyén ott van valaki. Az érzelmek viharossá erősödnek.
Ez vagyok Én?
Ha igen,
akkor miért érzem a fiatalság játékos lendületét, amit a test már csak
nehézkesen tud követni?
Magamra
ismerek?
Persze.
Felismerem a testet, a formát, az arcot.
De mégis…
Ennyi lenne az egész. Ez vagyok én?
Érzések
színes ködökként áradnak szét bennem.
Egyszerre
vagyok a kisfiú, a kis kamasz, a kamasz, az ifjú, és a 40 évén jóval túljáró
férfi.
Napok óta
rosszul érzem magam. Egyre több „méreg” halmozódott fel bennem. Belső viharok
téptek, rángattak ide-oda.
„Nem vagyok
elég…” gondolatok gyötörtek. E napok alatt lassan minden ajtót becsuktam az
öröm és az emberek előtt. Persze egyre rosszabbul éreztem magam. Rettenetes
hangulatom igyekeztem mindenki, de főleg a párom tudomására hozni.
Valahogy így
gondolkodtam: „Nem látod, hogy milyen rossz nekem? Látod, érzed, hogy
szenvedek? Vedd észre és foglalkozz velem!”
Na, erre nem
történt semmi, illetve a párom érdeklődött, hogy mi a baj, de én csak
hárítottam.
Jó. Ha nem,
akkor nem. A párom a feladatai felé fordult. Tette a dolgát.
„Milyen
gonosz ez a Nő. Teljesen diszkriminálja a személyem.” Valóban nem kaptam meg a
figyelmet, amit ki akartam zsarolni magamnak.
Végül a
belső zűrzavaros monológom annyira elborított, hogy már fizikailag is rosszul
éreztem magam és a napi dolgaimban is elkezdtem hibázni. „Nem láttam és nem
hallottam.” A valóságot bizonyosan nem.
Ez a
„halál”. Minden az, ami nem az életet támogatja. – persze ez egy jóval későbbi
gondolat.
Végül úgy
„alakultak” a dolgok, hogy egy vonatútra kényszerültem, és ezalatt olvastam egy
igen jó könyvet.
Mit tett
elém ez a könyv? Hosszú lenne mindent elmondani, de a segítségével mélyre
nyúltam magamba és belül még sírva is fakadtam.
Néhány
idézetet megosztanék mindenki okulására. Hátha éppen erre van másnak is
szüksége.
„Ha egyik
nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan, a különbség én vagyok.”
(Rudolf Steiner)
„Értem már:
attól félek, hogy nem fognak szeretni az emberek. Féltékeny vagyok azokra, akik
beszélgetnek, és jól érzik magukat, mert azt érzem, hogy kihagynak belőle…
Egyszerű
volt a válasz: Nem tudom, nem is tudhatom, hogy holnap mi következi. Tehát
jobb, ha eleve nem döntöm el a dolgokat. A kint tovább csörömpölő emberek maga
az élet. Amiben vagy részt veszek, vagy nem. Rajtam múlik, hogy mit teszek.
Akár most felállhatok, kimehetek az udvarra, és beszédbe elegyedhetek bárkivel.
Szabad vagyok. Tetteimben és érzéseimben egyaránt. (Varga Lóránt)”
„Nem lehet
egyszerre szemlélni és élvezni a cselekvést” (C.S. Lewis)
„Élni annyi,
mint cselekedni és átélni mindazt, ami tetteinkből fakadóan megtörténik.
Boldognak
lenni? Talán nem több, mint arra törekedni, hogy jó dolgokat tegyünk, új oldalt
írjunk a könyvbe, és átérezzük, megéljük, ami a papírra tevődött.” (Varga
Lóránt)
Végül egy
saját gondolat: Oly sok keserűséget és fájdalmat teremtettem bentről kifelé
miközben örömöt és boldogságot vártam kintről magamnak, de nem jött más csak a
belülről kiáradó tükörkép, ami megkínzott és szenvedést okozott.
El kell
fogadnom végre, hogy teremtője vagyok a világomnak. Mindannyian azok vagyunk.
Abban élünk és úgy, ahogy létrehoztuk azt magunknak. Nincsenek külső okok még akkor
sem, ha nem vagyunk képesek látni (felfogni) a belső okozót.
I.