Tiszta, magának való, a természettel és a földdel egységben élő Ember volt.
Megedzette Őt a világháború és az utána következő nehéz időszak, mégis megtartotta emberségét. Gyermekkoromban sok időt töltöttem Vele és nagymamámmal. Megőriztem magamban azt a kiveszőben lévő értékrendet, amit a régi idők és a falusi élet adott nekik.
Élete vége sem volt könnyű. Eltemette feleségét, végignézte egy szem fia családjának szétesését, majd nem sokkal később rákban halt meg.
Emlékszem a pillanatra...
Benn voltam a munkahelyemen aznap, mikor hirtelen átfutott rajtam az érzés és a gondolat: meghalt! Rá fél órára hívott apám, hogy elment...
A halála után éveken keresztül nem éreztem Őt közel magamhoz.
Lelki utamat járva sem változott a helyzet. Aztán eljött az a nap, amiért ez az írás is megszületett bennem.
Reggel volt, még aludtam, és Vele álmodtam.
Talán nem is az "álom" erre a legmegfelelőbb szó, hiszen annyira erős átélés, tapasztalás, jelenés volt, amire éber állapotban is nagyon ritkán vagyok képes.
Benne voltam a pillanatban, akkori készségi szintem legmélyebb fokán éltem át az egészet.
Amikor nagyapám megjelent előttem, teljes pompájában láttam Őt. Boldogan és harmóniában.
Azt kérte tőlem, ne haragudjak amiért eddig nem segített.
Én erre azt válaszoltam, hogy semmi baj, minden rendben.
Mondtam neki, hogy szeretném Őt elkísérni, majd kézen fogtam és egyszerre elindultunk a Fény felé.
Ekkor mellkasom közepében megnyílt egy spirális energia, Ő eggyé vált velem, és rajtam keresztül visszatért a Teljességbe.
Ebben a pillanatban felébredtem.
Kinyitottam a szemem, a spiráltölcsért még egy ideig fizikailag éreztem, aztán szép lassan eltűnt.
Csodálatos élmény volt, most is a könnyeim folynak, ahogy erre gondolok.
Tudom, jó helyen van már nagyapám.
Hűen őrzöm Őt és nagymamámat magamban. Tudom és érzem, hogy velem vannak minden pillanatban, mert valójában Egyek vagyunk minden létezővel. Hálás vagyok ezért a tapasztalásért, és azóta is töretlenül ébresztem magam elmém zárt világából.