Az Egy s Ég Központ Egyesület Alkotótársai örömmel osztják meg élménybeszámolóikat az életről, önmagukról, hétköznapi tapasztalásaikról, a valós értékrend szűrőjén keresztül.

Szerzői jog fenntartva.

2014. január 29., szerda

Nagyapám visszatérése a Teljességbe

Tiszta, magának való, a természettel és a földdel egységben élő Ember volt.

Megedzette Őt a világháború és az utána következő nehéz időszak, mégis megtartotta emberségét. Gyermekkoromban sok időt töltöttem Vele és nagymamámmal. Megőriztem magamban azt a kiveszőben lévő értékrendet, amit a régi idők és a falusi élet adott nekik.

Élete vége sem volt könnyű. Eltemette feleségét, végignézte egy szem fia családjának szétesését, majd nem sokkal később rákban halt meg.
Emlékszem a pillanatra...
Benn voltam a munkahelyemen aznap, mikor hirtelen átfutott rajtam az érzés és a gondolat: meghalt!  Rá fél órára hívott apám, hogy elment...

A halála után éveken keresztül nem éreztem Őt közel magamhoz.
Lelki utamat járva sem változott a helyzet. Aztán eljött az a nap, amiért ez az írás is megszületett bennem.

Reggel volt, még aludtam, és Vele álmodtam.
Talán nem is az "álom" erre a legmegfelelőbb szó, hiszen annyira erős átélés, tapasztalás, jelenés volt, amire éber állapotban is nagyon ritkán vagyok képes.

Benne voltam a pillanatban, akkori készségi szintem legmélyebb fokán éltem át az egészet.
Amikor nagyapám megjelent előttem, teljes pompájában láttam Őt. Boldogan és harmóniában.
Azt kérte tőlem, ne haragudjak amiért eddig nem segített.
Én erre azt válaszoltam, hogy semmi baj, minden rendben.
Mondtam neki, hogy szeretném Őt elkísérni, majd kézen fogtam és egyszerre elindultunk a Fény felé.
Ekkor mellkasom közepében megnyílt egy spirális energia, Ő eggyé vált velem, és rajtam keresztül visszatért a Teljességbe.
Ebben a pillanatban felébredtem.
Kinyitottam a szemem, a spiráltölcsért még egy ideig fizikailag éreztem, aztán szép lassan eltűnt.
Csodálatos élmény volt, most is a könnyeim folynak, ahogy erre gondolok.

Tudom, jó helyen van már nagyapám.
Hűen őrzöm Őt és nagymamámat magamban. Tudom és érzem, hogy velem vannak minden pillanatban, mert valójában Egyek vagyunk minden létezővel. Hálás vagyok ezért a tapasztalásért, és azóta is töretlenül ébresztem magam elmém zárt világából.

2014. január 11., szombat

Egy ártatlan nátha

Az évet betegeskedéssel indítom. Köhögök, rekedt a hangom, fáj a tüdőm, sebesre fújtam az orromat és persze rossz a közérzetem. Ritkán kap el a nyavaja, de akkor teljesen ledönt a lábamról... Jó pár napja tart már, így tudom figyelgetni. Főleg, hogy lelassultam, jó értelemben. Figyelek magamra, felöltözöm rendesen, eszem gyümölcsöt és azért amilyen hamar csak tudok, ágyba kerülök. A helyzet azonban nem rózsás, reggel megmutatkoztak az árnyoldalak is.
Nem akarok jól lenni. Nekem jó ez a helyzet, lehet hivatkozni a betegségre, így megint nem kell részt vennem az életben, mivel itthon kúrálom magamat. Valójában nem is akarok megmozdulni, úszom az árral, vagyis felfekszem a hullámra, de a gyorsabb haladás érdekében erőfeszítést nem teszek. Jó dolgom van, végülis nincs baj, a céljaimat általában elérem. Szeretnek az emberek... csak én nem szeretem magamat. A külső körülményeknek tulajdonítok sok mindent az életemben, most a betegség miatt lehetek rosszul és kíméletességet igénylek - "Bánjatok velem óvatosan!". Ez életem egyik fő motívuma: én érzékeny vagyok, velem ne beszéljenek így-úgy, én vagyok a hímes tojás. Most nem baj, ha nincs tartásom, most megtehetek extra dolgokat, megértik, ha korábban el szeretnék jönni a munkából... "menj csak és pihenj nagyot", még sajnálnak is az emberek, együtt éreznek, de jó, ez nem az én felelősségem! Most nem kell a keretekhez, szabályokhoz tartanom magamat, most tehetek, amit akarok, ami jól esik... ami épp kipattan a fejemből!
Mit ad még ez a kis nátha? Azt, hogy nem kell közel mennem az emberekhez, hogy meglehet megint a "külön vagyok" érzésem. Azért odaszúrnék egy B betűt, így ez alakul: különB vagyok. Nem akarok egy lenni az emberekkel, nem akarom, hogy ugyanolyan legyek, mint az a sok majom a világban. Mindenki játszik, játszmázik, affektál, felszínes, különc módon öltözik... Itt mondjuk máris megtalálhatom magamat ezekben. Hogy ne menjek messze és kicsit lerángassam ezt a síró, elégedetlenkedő, sőt, pöffeszkedő... lenéző és nagyon okos valakit bennem... EMBER VAGYOK, hús és vér, mint a szomszéd, mint a munkatárs, mint mindenki más. És ha olyan is vagyok, amit kifogásolok a világban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az egész lényemet átszövi a játszma. De! Vannak feltáratlan világok bennem, új és új szerepek kerülnek felszínre, egyre mélyebb lényegek kaphatnak megoldást.
Most jutottam el a szenvedő részemhez. Ahogy írtam az elején, nem, nem akarok jól lenni, nekem jó ilyen félholtan, így nem kell felvállalnom magamat, nem kell felállnom, feküdhetek egész nap, olyan jó rábízni magamat másokra, így érezhetem törődésüket, vagyis! Ilyenkor elfogadom a törődést, gondoskodást, ilyenkor hagyom magam... de a sajnálaton kívül más energiát nem is tudom beengedek e.

Hogy az utolsó bekezdést  vajon ki írta? Az én kezem pötyögte a klaviatúrán a betűket, de valaki beszélt bennem. Aztán most itt a kép előttem, hogy a nagymamám a fél életét betegeskedte, feküdt és a családtagok ápolták, gipszágyban mosdatták és érte volt mindenki. Édesanyám a nagyi betegsége miatt ment el dolgozni 16 évesen, és anyunak gyerekkora sem volt, mert a mamát ápolta egész kiskora óta.

Ez a szenvedés, élni nem akarás, feladás szerintem egy figyelemfelhívás. Összetett, de a lényege: kérem a szeretetet, adnom ne kelljen, a magam burkában élhessek.
(ez persze további képeket vetít, de most ennyi elég...)

B.


2014. január 6., hétfő

Önvallomás

Kiírlak magamból. Mert nem lehetsz enyém. Kiírlak, mert mást nem tudok. Mert őrült késztetést érzek, hogy rohanjak karjaidba. Hogy minden találkozásunk csak méreg lelkemnek, mert nem adom át magam testednek. Ősi ösztönök hajtanak feléd. Elemi, Földet megrendítő vágy és szenvedély, mely nem hagy nyugtot agyamnak. Minden gondolatom körülötted forog és testem sejtjei azonnal reagálnak. Nem tudom, mi ez. 
Olyan régen tartom zárva magam. Olyan régen nem vagyok önmagam, hogy nem is merem már kiengedni, mert félek, túl nagy pusztítást okoz. Pedig robbanni készül. Tagadnom kár. Ez vagyok én, a vulkán. Vágyam fékezhetetlen eleven tűz, állandó szerelmes lángolás, mely körülfolyná a Mindenséget. Szeretni akarok, élni, érezni, lélegezni!!! Ez vagyok Én a legelevenebb vágy, szerelem, szeretet, tánc, öröm, fájdalom, sírás, nevetés, őszinteség, csalfaság, NŐ, és Én így szeretem! Köszönöm, hogy vagy Nekem!

L.