Az Egy s Ég Központ Egyesület Alkotótársai örömmel osztják meg élménybeszámolóikat az életről, önmagukról, hétköznapi tapasztalásaikról, a valós értékrend szűrőjén keresztül.

Szerzői jog fenntartva.

2013. november 24., vasárnap

Én és a környezetem

Mielőtt még elindultam a volna a lelki utamon, teljesen másként viszonyultam az engem körülvevő emberekhez. Teljesen természetesnek tűnt, hogy ha valamit mondtak rám magamra vettem, vagy épp fölháborodtam rajta, ha valamire kértek szinte nem tudtam nemet mondani. Fájdalommal éltem meg, ha nem szerettek valamiért, és szomjaztam az elismerést, a szeretet másoktól. Valójában magamba nem voltam képes ezt megélni, ezért vágytam „kívülről”. Aztán ahogy elkezdtem önmagammal foglalkozni, és a meditáció segítségével fölismertem, és kioldottam a kishitűségem, elkezdtem magam értékelni, és szeretni. Rájöttem minden, ami körbevesz tükör számomra, hogy lássam meg másokon keresztül a saját hibáimat. Megtanultam különbséget tenni mi az, ami róla szól, és mi az, ami rólam. Jobban tudom kezelni a konfliktushelyzeteket, kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lettem.

János

2013. november 20., szerda

A mozgás darabokra szed

Még izzadtan, esőtől ázottan ülök  a gép előtt. Futni voltam. Szeretem az extrém körülményeket, ilyenkor
elememben vagyok. Teljesíteni kell, túllépni a határaimat és ezt tudatosan csinálni extázis. Hogyne, közben vannak iszonyú holtpontok, ezerszer is azt mondom: inkább megállok. 
De inkább tovább folytatom. Ilyenkor kiszabadul a testemből valami, a testem közepéből szétárad és mosolyra húzódik a szám. Szabadnak érzem magamat, a testem könnyű, látom a mozaik darabkákat, elindul a változás. Ha ez csak annyi, hogy már könnyebb vagyok, mint mielőtt elmentem mozogni, már megérte. Elmúlik a fejzúgás, nem kerülget a sírás, helyette boldogság és szabadság, ami körbelengi testemet és egész lényemet.
Ma azt tanultam a futás alkalmával, hogy szabadságra vágyom, és ha ezt jó helyen élem meg, akkor minden rendben lesz. Továbbmegyek... mindenhol megélhetem. Egy zárt szobában is lehetnék szabad. Tőlem függ, mikor, hogy érzem magamat. A gondolataim és a lelkem szárnyalása, a tisztaság, az egyértelműség, ami szárnyakat ad.
Magunkat zárjuk be. A sztereotípiáinkkal, a begyakorlott mondatainkkal, amivel azt hisszük, megvédjük magunkat, a felhők fölé emelt elképzeléseinkkel, máskor a föld alá döngölt önértékelésünkkel. Mostanában felteszem a kérdést, jó-e ez így nekem, megéri-e változtatni... hogy még 50 évet biztosan élek, szeretnék így élni továbbra is? Igen, van amit nem változtatok, mert épp nem annyira sürgető, bár rálátok, figyelek rá, de teljességében nem oldom meg. És van, amihez türelmetlenül nyúlok, akaratosan ki akarom szedni magamból. Időnként belefeszülök, majd kis idő múlva belefáradok és automatikusan elenged bennem. Én pedig csak hagyom... Ez a szabadságom.

Láthatatlan győzelem

Itt van már megint valami kellemetlen érzés és nem tudok vele mit kezdeni. Nem értem a helyzetet csak érzem. Felkavar belül. Régi, mélyen gyökeredző - „bevált” - reakciók indulnak be. Lehúz valami szomorúság, indulat, düh a keserűség, a szenvedés és a bánat homályába. Érzem, hogy elvesztem az irányítást.

Az első gondolatok tudattalanul törnek elő és rántanak a megszokott, de kellemetlen irányba. Fáj ez az egész. Nem akarom ezt a helyzetet, de van, és nem tudok vele mit kezdeni – már megint -. De ugyan ez a kívülről szemlélődő, észrevétlen Énem teszi mássá az egész helyzetet. Ez a kiinduló pont. Innen lehet elrugaszkodni. És még valami.

Itt ül mellettem - a Nő. Ő az az Ember, aki a mindennapjaimban mellettem van. Ő az, aki kívülről látja, ahogy reagálok. Igyekszik segíteni. Nem ítélni, csak kérdezni. „Felébreszteni”, hogy újra Én lehessek, aki irányít és ne az érzelmek, az indulatok uraljanak engem és környezetem. Jól ismer. Tudja, hogy ki vagyok. Sokszor megharcoltuk egymás sötétségeit és még ma is ezt tesszük - időnként. Segít. Kérdez. Kizökkent. Kimozdít a megszokásból. Nem akarom és mégis… Ma – most - valami más tud lenne ez által is.

Ma az érzelmek kavargó homálya mögé tudok kerülni - megint. Nem harcol, hanem elfogadással. Azzal a tekintettel, ami a valóságot keresi és nem az önigazoló kétes „győzelmet”. Még akkor is így van ez, ha nem nekem van „igazam”, vagy eltoltam valamit. Ami történik velem, az tanít, mert újra és újra megpróbál, hogy tisztábban láthassak, hogy igazabb és valóságosabb lehessen minden. Nem könnyű – sőt időnként nagyon nehéz. Nagyon kellemetlen tud lenni a felismerés, ami az eljátszott drámáim mögött láthatatlanul megbújó irányítót megmutatja - engem. Talán a legfájdalmasabb az, hogy nincs külső hibás. Csak Én vagyok. Én vagyok az ok. Ja és enyém a következmény is.

Olyan „győzelem” ez a mai, hogy senki nem látja, de mégis mindenki érezheti, mert valami nem úgy történik, mint máskor. Tisztábban, szebben, jobban - MÁSként. Tökéletes? Igen, mert MOST ez a legtöbb.

Hálás vagyok érte. Köszönöm.

2013. november 14., csütörtök

Reggeli eszmélés

Hálás vagyok, amikor változnak a dolgok. Amikor bennem beindul a változás. Nincsenek robajok, nem olyan, mint amikor a gőzmozdony elindul és süketítő csikorgások és füst közepette elhagyja az állomást.
Finomhangolás. Így nevezem én egy ideje az önismereti munkámat. Apró puzzle darabkák a helyükre kerülnek, egy csavart átállítunk, egy lufiból a levegőt kieresztjük...
Egy tegnapi találkozás megindító volt számomra, felemelt és kérdéseket is felvetett bennem. Ma azzal keltem, hogy tele vagyok előítéletekkel... a felszín mögé kell nézzek. Mindent a külsőnek ítélek, nem látom a belső szépséget. Az alak, a hossz, a szélesség, a csicsa, a kocsi, a szép táska, soroljam? Tehát ezt jelenti a felszín elhagyása. A felszínesség levetkőzése, a mélység átélése. A felszínen is tudni mélynek, érzelemmel telinek, empatikusnak maradni.
Igen, ilyen vagyok. Ahogy Édesanyám szavai csengenek a fülemben: "Kislányom, neked 6 méter mély lelked van!"

B.

2013. november 4., hétfő

Magamon kívül

Teljesen ki tudom zárni magamat az életemből, a testemből, a saját lelkemből. Látom, hogy van testem, tudom, hogy élek, de semmit nem érzek. Földönkívüli állapot, és azt kezdem észrevenni, hogy így élhettem sok sok éven keresztül. Magamon kívül.
Aztán felhív valaki, kérdez, megnevettet, ráébreszt és újra érzem az erőmet. A lelkemet még nem... de elmegyek futni. Szürkület van, percről percre sötétebb. Süvít a szél a fülem mellett, ahogy a gondolatok is szétrobbantják a fejemet. Szeretem érezni a szelet. Ahogy a lépteim ritmusának monotonitása rendszert ad az egész folyamatnak, kezdek megnyugodni, újra tudok tisztán gondolkodni... Itt találom meg a szabadságomat. Nem kell hozzá sok, pár perc elég, és a mázsás súlyok leesnek rólam. A szél is csendesedik, már csak finom őszi szellő simogat.
Nem. Elég volt. Ötszázszorra is kimondom. A folyó előre halad... minek az árral szemben úszni?
Sportolni kell, nincs mese. Fáradságra, munkára nem jó hivatkozni, mert sporttal jobban fogjuk bírni az életet. Mentálisan kitisztít, a testemet felpezsdíti, a lelkem pedig szárnyal, ihletet kapok. Újra az öröm vagyok.