Egy fiú... A Fiú.

Kilenc évet vágyakoztam egy fiú után. Csendesen, néha hangosan, leginkább magamban. Persze, barátnők tudták, muszáj volt beszélni róla. 21 éves voltam, amikor először találkoztunk, a bemutatkozás minden mozzanatára emlékszem. Együtt dolgoztunk éveken keresztül. Szerelemre lobbantam, égető, falakat döngető szerelemre... néhányszor falnak is mentem, mert bár lelkünk együtt volt, mégsem lehetett az enyém. Birtokolni akartam, csak magamnak, annyira szép, kívánatos és okos volt. Úgy éreztem, ha a lelke az enyém, akkor mindene az enyém, ezért női praktikáim egymás után keltek életre bennem. Később ezek persze démonok lettek, de ez egy másik történet.
Szóval a fiú. Idén megtettem, amit éveken keresztül nem mertem... megmondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy felforgatott bennem mindent. Mindehhez kellett, hogy 30 éves legyek, és becsiccsentsek. Így már ment. "Véletlenül" összetalálkoztunk... az Élet rendez! Belőlem kifakadt minden, az elmúlt 9 év, az összes érzésem, a jó és a rossz egyaránt, ki tudtam mondani: szerelmes vagyok, az első találkozás óta szeretlek.
Ó, milyen drámai! Mondom ezt néhány hónap távlatából. Na, nem minősítem magamat, csak egy kicsit lazábban kezelem a történetet. Ugyanis akkor, ott, ahogy kifakadt belőlem mindez, a felgyülemlett feszültség szétrobbant és megérkeztem ennek az egésznek a valóságába. Hogy mindez rajongás volt, az elérhetetlen utáni vágyakozás. Talán szerelem is volt, de a lényeg, hogy mindez mára átminősült. Ezután is a szívemre téved a kezem, ha róla beszélek, ha épp szóba jön... azonban érdekes módon alig jut eszembe. Nem kavar fel, ha ránézek, nem gyullad ki az agyam és nem kezd el zakatolni a szívem. Annyira megnyugtató! Úgy érzem, tovább tudok lépni, nem bánok semmit és egy szeretetteli emlék marad.
Köszönöm!

Takarítás kívül-belül

Két hét kellett, hogy leüljek írni. Pedig István szeptember 29-i írása igazán megihletett. Rólam is szólt, úgy éreztem.
A takarításról írt... magunk és a környezetünk kitakarításáról. Leporolni, fényesre törölni, eldobni mindent, ami már nem szolgálja javunkat. Emlékszem, akkor szombaton terveztem egy nagytakarítást, nagyon éreztem, hogy tisztítanom kell. Aztán jött egy telefon... "süt a nap, menjünk állatkertbe!" Elmentem, kis lelkifurdalással, mivel én takarítani szerettem volna. De, a takarítás megvár, ugye? Úgyis szombat van, csak nem fogsz dolgozni? És végülis egy őszi, napos hétvége ajándék, nemdebár? Soha vissza nem térő... soha vissza nem térőnek tűnő! Azóta is jó idő van.
Én pedig elkezdtem a nagytakarítást. Akkor belül valami megmozdult, István írása életre keltette bennem, hogy hallgassak magamra. Aztán egyik szombaton kívül is rendezkedtem, sok sok ruhámat kiválogattam és adományként adtam. Lakásomban a kevesebb "kosz" is zavaró, igen, igénylem a rendet.
A nagytakarítás pedig mindennapos. Mélyben húzódó, halkan zümmögő hangok kiabálását hallom... szól hozzám a kicsi énem, aki áhitattal nézi a felsőbbrendű részem... micsoda zagyvaság! Középen pedig ott vagyok én. Végre magamban, végre érzem a tartásomat. Amikor épp nem lengek ki... de már megvan, az agyam is tudja, mi az a jó érzés, amivel érdemes élni.