A pénzről

Akkor érzed jól magad, ha a pénztárcád dagad? Felelőtlenül költhetsz,  a végösszegre ügyet sem vetsz, ha mindez megadatik, csak akkor nevetsz? Mindenki a vendéged, népszerű vagy... érezted már, hogy ez a lelkeden nyomot hagy? Szó szerint nyom, megfullaszt, te a valódi értéknek teret nem hagysz. A felszín hajt, az új szerzésének öröme, a vágyképek kergetése. Majd akkor ha... hallottad már ezt netán? A halogatás, mert megteheted... vagy csak azt hiszed? Magadat te kinek képzeled? Emberfölöttinek, mert sok a pénzed? Hát mi határoz meg téged? Ha a pénz, akkor van egy rossz hírem: eladtad a lelked. A pénztől teszed függővé az életed, a boldogságot, a mámort... szerintem minderre most szórj hamuport. Ez a régi idők energiája. Az új kor ideológiája, hogy a pénz nem mint külső erő határoz meg téged, hanem ha emeled fényed, vagyis érzed jókedved, csak úgy magától kicsordul a könnyed, egyszerűen szólva: beengeded a létet... ha hagyod, hogy szíved dobbanjon, hogy szerelmed lángra lobbanjon, de nem a másiktól, a másik függvényében, hanem csak önmaga nemességében... ahogy az Isten adta, ahogy abban a kis magban, ami a mellkasod közepében van: a lélekmagodban, ősvalódban. Ő az eredő, ő érez és mindig az érzéssel jelez. Ismerd meg intéseit, figyelmeztetéseit! Hogy tudd, mit üzen, kerülj vele kapcsolatba, utazz vissza önmagadba, és a külvilágra szegezett tekintetedet fordítsd magadra. A lélekmagod nemesít, fényesít, szépít, de megint ne a külsődre gondolj. Benső világodat segít egységbe rázni, az egységet magát megtalálni. Ha odabent rend van, tehát minden sima és tiszta, akkor látszik kívül is a harmónia. Akkor fog csillogni a szemed, mert mutatja milyen nemes a lelked - sallangoktól, játszmáktól mentes. Ha ezt végigolvastad, és fel is fogtad, tehát érted, akkor fog megérkezni a pénzed.

Személyiségünk rétegei

Tetszelgek. Még mindig felszínes vagyok. Sosem hittem ezt magamról, hisz' mély érzésű lánynak ismertem magamat. De valahol, útközben nemet mondtam, bezártam. Most pedig nem tudom, mit jelent érzésből cselekedni, nehezen találom a szív útját.
Teljesen kiürültem. És ez időről időre megtörténik. Ilyenkor rettentő kétségbeesés vesz rajtam erőt, semmirekellőség, haszontalanság és egy kis őrület ül rám. Hibát hibára halmozok, mintha sötétben tapogatóznék, elfutnék, elbújnék, azt érzem, hogy mentsenek meg mások. Nekem ne kelljen tenni semmit, mert én egy szerencsétlen kislány vagyok, aki fél és aki a szeretetével áll egyedül a sivatagban, meg nem értve, a homokot fújja a szél a szemébe. Vigyetek innen, fáj!
Sosem kellett tennem semmit. Az életem a szüleim kezében volt. A megoldást most is másoktól várom. Pedig az önállóságom életem második napjától kezdve nyilvánvaló. Vajon miért kezdtem el játszani a szegény ént? Kinek tettem ezzel a kedvére?
Nem esnek jól ezek a kérdések. Mintha a legrejtettebb bugyrokban, zavaros, darabos lével teli hordókban turkálnék, és nem akarom megbolygatni mert akkor összezavarodik minden. Összekuszálódik a rend, amit kialakítottam, amiben otthonosan, kényelmesen mozgok. Így tudom, így tanultam. Nem is akarom másképp, mert akkor megint egyedül maradok. Mindig is egyedül voltam, magányos lélek vagyok. Nem engedek közel magamhoz senkit, féltem a lelkem, ne kelljen beszélnem. Nincsenek szavak, ami leírhatná mi zajlik bennem. Elveszett vagyok, de akarok, támolygok, imbolyogva haladok, a kétség ereje vezet, elvesztettem hitemet. Zokogok, hogy nincs tovább, ezen a gáton senki nem segít át... rajtam a sor, leveszem rólatok a kezem, a figyelmem magamra helyezem. Mindig sajnálom magamat: milyen nehéz a helyzetem! Badarság és önámítás, nincs több önsanyargatás. Hova vezet ez a hozzáállás? Egy üres világba, egy fájdalmas halálba. A szívem fog meghalni, mert virágát nem öntözöm, vízzel nem itatom, szeretettel nem táplálom. Csak sajnálom. Mert annyi minden fájt neki, azt gondolta, az életet valahogy átvészeli...hagyjuk már, lejárt lemez, nem ez, ami engem körbevesz. Hazugság az egész, beakadt a lemez, a régmúlt begyakorlott programja ez. Már látom, hogy van, de még nem érzem, teljesen nem tárult fel előttem... így hát útjára engedem, nem markolom, nem siettetem, csak hagyom, hogy legyen. Megfigyelem, magam elé veszem és megszeretgetem. Ő a magam elől elrejtett részem. A szerető énem.

Egy beszélgetés

Bizonyossá kezdek válni abban, hogy minden történésnek, cselekedetnek van egy mögöttes tartalma. Minden apró mozzanatnak. Nem véletlen, ha később ébredünk, hogy kivel találkozunk, miről beszélgetünk...

Ma megtapasztaltam, hogy milyen, amikor belecsöppennek a gondolatok, információk a fejembe és mindent átadok, elmondok, amit akartam és ettől én mennyit kapok. Meséltem a barátnőmnek egy múlt heti Nia óráról, amikor az R1 nevű rutint táncoltuk, aminek a fókuszában az "egy vagyok" érzés van. Válj eggyé önmagaddal, érkezz meg magadba. Fantasztikus óra volt, dinamikus zenékkel, csupa jó kedvvel, mosolygással. Ahogy ezt meséltem, állt össze a kép: amikor táncolok, szárnyalok, boldog vagyok. Én magam vagyok az öröm, eredendően, onnan legbelülről. Végre! Megérkeztem ehhez az érzéshez. Nem örömködök, nem szimplán örülök, hanem azt a valós, mély örömöt érzem. A mozdulataimtól, a dallamoktól, egyszerűen a mozgástól. Amikor ezt kimondtam, barátnőm azt mondta, hogy nem hitt a szemének: tágra nyílt a szemem, felfelé ment a szemgolyóm, lesápadtam és eltorzult az arcom. Én mindebből semmit nem vettem észre, csak azt, hogy egy kő esik le bennem, könny szökik a szemembe és nagy levegőt kell vennem. Néhány másodperc után visszatértem, barátnőm hüledező arccal nézett. Én úgy éreztem, kicseréltek, kicserélődtem. Talán a kesergő, lógó szájú énem halt meg és helyére a mosoly érkezett. Milyen régen várlak és milyen jó, hogy újra itt vagy!

Az örömzeném...