Zutty

Nem vettem komolyan a figyelmeztetéseket. Évekig mondták nekem az idősebbek, bölcsebbek, hogy értékeljem, vigyázzak rá, nézzem más szemmel... nem tettem, csak irányítottam, egyre finomabb módszerekkel, amiket magam sem ismertem fel. Most, amikor úgy éreztem, kész vagyok, jött a válasz: nem érzem a szerelmet és nem állok készen egy kapcsolatra. A fiú, aki három éve része az életemnek, mindent Vele képzeltem, bár én hagytam el, mert meg akartam óvni őt a bennem dúló démonoktól... most visszautasít. A legnagyobb pofon az életemben. Persze, rögtön jött a felismerés, itt is az önzőségemben, az irányításomban: vajon hogy gondoltam, hogy kilépek a kapcsolatból, azzal a céllal, hogy rendbe teszem magamat, addig ő vigyázban áll és vár rám? Majd visszamegyek Hozzá, mondván, most már szerethetsz és mehet a kapcsolatunk? A fejemet fogom, képtelenség, hogyan működhetek így? Azt hittem, ezzel a legjobb dolgot teszem és közben ez a legnyúlósabb irányítás.
Emellett hálát is érzek, ugyanis végre lezuttyantam a földre. Eléggé fájdalmas koppanás volt, de végre valós érzéseket érzek, a testemben, minden porcikámban. Nem elméletben élem meg, hanem fáj, a csontomban érzem, zsibbadok tőle és nagyon gyengévé tesz ez az egész. Szomorú vagyok, dühös is, amiért nem ismertem fel ezeket előbb, nem vettem komolyan. Azt hittem, játék, na de az érzelmekkel játszani, a másikat hülyének nézni... nincsenek is rá szavak. Nem éreztem át a másik ember lényét, nem is tudtam, hogy milyen borzalmas fájdalmakat okozok. Tisztelem a fiút, aki ezt átélte mellettem és mindezek ellenére a mai napig felveszi nekem a telefont, eljön hozzám, amikor rosszul vagyok, simogat egy órán keresztül, és az éjszaka közepén, amikor nem tudok aludni, megkérdezi: "hogyan segíthetek?" Milyen csodálatos emberek vannak?! Ha kapok még egy esélyt, mindezt szeretném Neki viszonozni.
Álomvilágban éltem, építettem az elképzeléseimet, a vágyálmokat csak épp azok nem életszerűek. Az élet más, mint amit képzeltem, vártam, de az élet oda visz, amire szükségem van, ahol fejlődöm. Napok óta önmarcangolok, a szenvedés nekem nagyon jól megy. Ezennel megkérem az Életet, segítsen felismerni, hogyan rakhatom le a szenvedés örömét. Talán csak az elme figyelmét kell irányítani?
Azt üzenem minden nőtársamnak, hogy érezzék át, milyen csodálatosak a férfiak, örüljünk a nemes egyszerűségüknek, mert a mi bonyolultságunkat csak az ő lényük simíthatja ki.

Szükség van rám?

A hétköznapokban van a csoda, ezt most már bizonyosan tapasztalom. Elejtett szavak, véletlenül meglátott fotók, vagy egy lekésett villamos... mind magában hordozza a tanítást, a számunkra épp akkor és ott szükségeset.

Egy hasonló helyzetből jöttem rá egy alapvető mozgatórugómra. Egy fotót meglátva az első reakcióm az volt, hogy "kihagytak" a barátnőim az összejövetelből. Amint ennek hangot adtam, jött az üzenet: Gyere! Én, a sértettségem okán azt gondoltam, hogy ez így "tök gáz", mert már úgy tűnik, én hívattam meg magamat. Megpróbáltak lebeszélni erről, de én arra hivatkozván, hogy már hazajöttem (bár pont azon a környéken jártam) és a város másik felén lakom, nem mentem. Pedig mehetnékem volt, éjjel volt és mégsem jött álom a szememre. Elaludtam ezzel az érzéssel, másnap persze riadtan ébredtem. Az előző este kavargott bennem. Tudtam, hogy nem reális a reakcióm, bár magam számára mégis az, és csak én hozom ki ezt a helyzetből, mert annyira énközpontú a hozzáállásom. Eszembe jutott az évekkel ezelőtt hallott mantra: "nem vagyunk olyan fontosak". Talán most értettem meg igazán, és azóta eltelt 5 év. Látod, egyszer beérik a gyümölcs!

Az elhagyatottság, az "elfelejtettek" érzése robban bennem és letaszít, elborul az agyam és nem hallok, nem látok mást, csak azt, hogy nem vagyok fontos, nincs rám szükség, nem szeretnek, kihagynak. Egy gyermekkori emlékem is átsuhant az agyamon, ahol pont ezeket éltem át, hát nem csoda, hogy ilyen apró (látszólagos) kitaszítottság is ezt hozza elő belőlem.

A nagy tanulás ebből, hogy valóban mindent a saját szűrőnkön keresztül látunk. A helyzetek vannak, és mi úgy fogjuk fel, ahogy a kondicionáltságunk engedi. Sikerült meglátnom, hogy lényegében mindegy, mi a helyzet és valójában miről szólt, ha én így élem meg, akkor számomra ez a valóság. De, jó ha a dolgok mögé tudunk nézni, jó, ha ismerjük magunkat, különben az egész életünk egy valóság melletti csúszda lesz.

Együttérzés

Piros a lámpa, állok az autóval, néhányan előttem. Szegényes, rosszul öltözött nő kéreget.

A szituáció ismerős és ismétlődő, mindenki a maga rutinszerű módján reagálja le, így vagy úgy….

Valami most mégis eltér a megszokottól, van valami, ami ezt a nyomorúságos képet „fényessé” teszi. Csak amikor a nő közelebb lép, akkor fogom fel, mi történik. A nő mosolyog! Nem szándékból, nem képmutatásból, nem számítón, nem alkoholos mámortól, hanem csak úgy, szívből, sorsát viselő méltósággal, őszinte tiszta szeretettel nézve az emberek szemébe, fogatlanul!

Ebben a mosolyban adás volt, nem kapni akarás. Olyan kedvesség, belső erő áradt belőle, hogy boldog voltam, hogy nem kimenekülni akartam a helyzetből, hanem sikerült benne maradni a pillanatban és elfogadtam, befogadtam az érzést, amit akkor és ott tőle kaptam.

Az apró pénz csak rutin volt, éreztem, hogy a pillanatnak sokkal nagyobb jelentősége van a számomra, mélyen a szemébe néztem és tiszta szívemből rámosolyogtam. Ő megköszönte a forintokat, én megköszöntem a találkozást, de a lelkem akkor már zokogott. Hirtelen nem tudtam mi ez.  A következő pillanatban már ott volt az érzés, tudatosult, átéltem, megéreztem teljes fizikai, lelki és szellemi valójában az EGYÜTTÉRZÉS ÉRZÉSÉT! Nem csak fejben, nem csak szavakban, nem csak jólneveltségben, hanem ÉRZÉSBEN, a testemben, a lelkemben. Óriási volt a pillanat, megrázó, felemelő és katartikus egyben, mindössze néhány másodperc leforgása alatt.

Hát, így volt mesterem és tanítóm egy nehéz sorsú embertársam! Hála és köszönet neki!

U.i: „….ennyit, mesterekről és tanítványokról.” Mély meggyőződésem, hogy kivétel nélkül mindannyian egyszerre vagyunk mesterek és tanítványok, csak a szerepek cserélődnek pillanatról pillanatra.

K.É.