Belegabalyodtam az önismeretbe. Nagy
elánnal kezdtem az utamat évekkel ezelőtt, kerestem, kutattam, tudtam, mit
szeretnék, ki vagyok, merre tartok. Tavaly azt éreztem, eltévedtem, nem voltak
biztos kapaszkodóim, önmagamat is kezdtem elveszíteni, minden meginogni
látszott.
Néhány hete Éva meghirdette a Labirintus
című önismereti játékot, úgy éreztem, ott a helyem. Az újdonság megismerésének
vágya még mindig hajt, igazából szeretek egyre mélyebbre menni önmagamba. Éva
segített tisztázni, hogy a labirintus és az útvesztő két külön dolog, ugyanis a
labirintusban csak egyfelé megy az ember és nincsenek zsákutcák. Kanyarok,
látszólagos visszafordulások vannak, ám mindvégig a középpont felé tartunk.
Kérdésemet feltettem, és ahogy lépdeltem a vékony sávok között, inogtam és néha
megtorpantam. Eszembe jutottak a múlt eseményei, amiket azt hittem,
feldolgoztam, de nem: csak félredobtam. A történetem összes fontos állomása szó
szerint megállásra késztetett. Hatalmukba kerítettek ugyanazok az érzések, így
most már nem volt menekvés: ránéztem a fájdalmamra, kimondtam, amit addig is
tudtam, és szégyenemet legyőzve, szembesültem önmagammal. Megérteni Éva
segített, ha nem láttam az összefüggéseket, illetve ha nem láttam a szerepemet
az adott helyzetben. Felismertem, hogy valóban én vagyok az ok, belőlem indul
minden és a külvilág az én bensőmet képezi le. Megértettem, hogy nincsenek jó vagy rossz helyzetek, és egyedül az én hozzáállásom az, ami
befolyásolja, ahogy felfogom, értelmezem az életet. A gyerekkorból hozott
szokások, minták, a sokat hallott szókapcsolatok, mind programként hatnak. Itt
jön a kulcs: a pillanatban élni, a pillanatra reagálni, ami meghozza az
áttörést.
A labirintus végére a nagy nyomás
lekerült rólam, a fejem zúgása alábbhagyott és egyszer csak azt vettem észre,
hogy nincsenek gondolataim. Elmúlt a zaj, az elmém kattogásából a Semmi lett.
Akkor, ott, ez ijesztő volt, mert megfoghatatlannak éreztem magamat, mint aki
nincs. Pedig éreztem a testemet és egyszerűen csak átjárt a létezés.
Sallangoktól mentesen, jól eső ürességet éreztem. Útközben megtaláltam magamat,
és egy ponton túllépve a járásom is megváltozott, biztosabb, mégis könnyedebb
lett. Magától értetődő lett minden. A labirintus közepébe való lépés önmagamba,
az ön-mag-omba kerülést szimbolizálta. Milyen régóta várunk és vágyunk erre,
nem igaz?