Az Egy s Ég Központ Egyesület Alkotótársai örömmel osztják meg élménybeszámolóikat az életről, önmagukról, hétköznapi tapasztalásaikról, a valós értékrend szűrőjén keresztül.

Szerzői jog fenntartva.

2012. július 11., szerda

Labirintus


Belegabalyodtam az önismeretbe. Nagy elánnal kezdtem az utamat évekkel ezelőtt, kerestem, kutattam, tudtam, mit szeretnék, ki vagyok, merre tartok. Tavaly azt éreztem, eltévedtem, nem voltak biztos kapaszkodóim, önmagamat is kezdtem elveszíteni, minden meginogni látszott.
Néhány hete Éva meghirdette a Labirintus című önismereti játékot, úgy éreztem, ott a helyem. Az újdonság megismerésének vágya még mindig hajt, igazából szeretek egyre mélyebbre menni önmagamba. Éva segített tisztázni, hogy a labirintus és az útvesztő két külön dolog, ugyanis a labirintusban csak egyfelé megy az ember és nincsenek zsákutcák. Kanyarok, látszólagos visszafordulások vannak, ám mindvégig a középpont felé tartunk. Kérdésemet feltettem, és ahogy lépdeltem a vékony sávok között, inogtam és néha megtorpantam. Eszembe jutottak a múlt eseményei, amiket azt hittem, feldolgoztam, de nem: csak félredobtam. A történetem összes fontos állomása szó szerint megállásra késztetett. Hatalmukba kerítettek ugyanazok az érzések, így most már nem volt menekvés: ránéztem a fájdalmamra, kimondtam, amit addig is tudtam, és szégyenemet legyőzve, szembesültem önmagammal. Megérteni Éva segített, ha nem láttam az összefüggéseket, illetve ha nem láttam a szerepemet az adott helyzetben. Felismertem, hogy valóban én vagyok az ok, belőlem indul minden és a külvilág az én bensőmet képezi le. Megértettem, hogy nincsenek vagy rossz helyzetek, és egyedül az én hozzáállásom az, ami befolyásolja, ahogy felfogom, értelmezem az életet. A gyerekkorból hozott szokások, minták, a sokat hallott szókapcsolatok, mind programként hatnak. Itt jön a kulcs: a pillanatban élni, a pillanatra reagálni, ami meghozza az áttörést.
A labirintus végére a nagy nyomás lekerült rólam, a fejem zúgása alábbhagyott és egyszer csak azt vettem észre, hogy nincsenek gondolataim. Elmúlt a zaj, az elmém kattogásából a Semmi lett. Akkor, ott, ez ijesztő volt, mert megfoghatatlannak éreztem magamat, mint aki nincs. Pedig éreztem a testemet és egyszerűen csak átjárt a létezés. Sallangoktól mentesen, jól eső ürességet éreztem. Útközben megtaláltam magamat, és egy ponton túllépve a járásom is megváltozott, biztosabb, mégis könnyedebb lett. Magától értetődő lett minden. A labirintus közepébe való lépés önmagamba, az ön-mag-omba kerülést szimbolizálta. Milyen régóta várunk és vágyunk erre, nem igaz?

2012. július 7., szombat

Az éber ember

...a tegnapi eset felnyitotta bennem a kérdést, amit már oly sokszor feltettem: ezt így meddig még? Vajon, mikor fogom azt mondani: elég volt!? Félek megnyitni az agyamat, hátha olyanokat is meglátok, amiket nem szeretnék. Ez a hárítás, hazugság önmagamnak. Úgysem elmével "kell" látni, inkább a szívvel. Az elme csak észrevesz, felismer, megjegyez, és persze címkékkel lát el, de ezt is csak azért teszi, hogy tudja hova kötni a dolgokat. A már ismertből él, az ismeretlentől fél. Ehhez kell a szívünk, aki jelez, hogy jó úton vagyunk, jó döntést hoztunk.
Ezt az elmúlt napokban fel is ismertem. Mindentől félek, ami ismeretlen, amit úgy címkéztem: nem jó, nem szeretem. Sokszor azonban közbeszól a változás. A magam és környezetem változása. Ezt pedig időnként elfelejtem és a régi program szerint cselekszem. AHA! Szóval ezért kell az éberség. Igazából sosem értettem és most áll össze, hogy az éberséget azonosítottam a készenléttel. Ez nagyon halvány még bennem, mégis azt hiszem, így van. Teljesen más a kettő. Az éberség belülről indul, a készenlét pedig amikor külső eseményre várunk, hogy minden pillanatban reagálhassunk. Az éberségnél azonban elég megfigyelőnek lenni, aztán ha úgy alakul, a helyzet úgy hozza vagy úgy döntünk, aktívak leszünk. Ez azonban egy automatikus folyamat, egyik követi a másikat. Az éber ember nem vár, csak létezik, cselekvése a figyelemből következik.

2012. július 2., hétfő

Változás

Ébredtél már úgy, hogy minden összedőlt? Kinyitod a szemed és rögtön zakatol az eszed, mert kilátástalan a helyzet. Legalábbis, úgy érzed. Körülvesz a kétségbeesés, eltölt a félelem, pedig ez lehet, hogy nem is véletlen. Hol az optimizmus, a felhők fölé látás, helyette most miért van aggódás? Ismerd fel, amit a helyzet tanít: tovább nem csinálhatod így. Most már ne bízd magad másra, itt az idő, állj saját lábra. Vedd elő a hited, figyeld a szíved és használd az eszed. Engedd el a múlt fantomjait, tedd le a nagy köveket, ne engedd, hogy az árnyékok kövessenek. Nyisd meg szíved, áradjon a fény, emlékszel, hogy ki vagy? Isteni lény! Benned minden tudás, hatalmas szeretet - csak ez vezérelhet. Tedd le egod vasköveit, mérgező nyilait, igaznak hitt hazugságait! Mondj NEMet, kiáltsd az égbe: ELÉG, hisz' ebben a testben csak egyszer élsz. Valósítsd meg önmagadnak tett ígéreted, hogy a polaritást félreteszed, a rosszat elfeleded, figyelmed a boldog életre tereled. Félelmed súlya lelkedre nehezedhet, de te ne higyj neki: maradj meg embernek. Ember, kinek lelkében száll az ének, virágok közt lépdel a réten, és boldog, ha napsütést lát. Mire ez a boldogság? Örül, hogy élhet. Emlékszel, hogy minden mag növekedni törekszik? Az élni akarás vágya hajtja, a fényt látni akarja. Lelked magja is így működik: a sötétséget nem tűri, hisz' fényből jött és a fényt szereti. Fény az eredője, fény az útjelzője, fény a segítője, és fény által teljesedik be. Ne akard ezt érteni, a titkot a szíved tudja, csak hagyd őt érezni.