Elfelejtettem magammal lenni az utóbbi időben. Csak megyek előre és mintha húznék magam után valamit, ami egyre nehezebb, egyre döcögősebb az út én pedig fáradok. A tegnapi két beszélgetés a barátnőimmel kizökkentett és este megint találkoztam magammal. Azzal a részemmel, aki látja a "rossz" oldalamat, ami még nem tiszta, amin még dolgozni kell, közben ott a másik oldalam, azt hiszem a való, igaz énem, aki szereti önmagát, és nem a szenvedésen keresztül, aki szeret dolgozni, szeret emberek között lenni, élvezi az egyedüllétet, figyelmes magával és másokkal...
Egyeseknek unalmas, hogy évek óta a "dolgozom magamon" és "ezen még dolgoznom kell" frázisként titulált mondatok között szóródom szét. A tegnapi beszélgetés azt is megindította bennem, amit már én is érzek egy ideje, de sosem "tartom be", hogy kevesebbet beszéljek. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy beszédkényszerem van, hogy mindig mondanom kell valamit. És leginkább magamról beszélek, vagy okítok valakit. Ez nem vezet sehová, csak oda, hogy már megint én legyek az okos. De miért is kell nekem dicsfényben tündökölnöm? Minden egyes pillanatban...
Ó, pedig milyen jó érzés csak lenni. Csak írni, ahogy jönnek belőlem a szavak, de nem az agyamból, hanem mintha az egész lényem árasztaná őket. A kezem és az ujjaim pedig automatikusan üti a billentyűket, sokszor nem is tudom, mit írtam és visszaolvasva, amikor az agyam is felfogja, értelmezem a saját szavaimat. Szeretek írni.
Egy tegnap történt apró mozzanatot szerettem volna leírni. Hazafelé vezettem, már éjfél is elmúlt. Cikáztak a gondolataim, túl a két beszélgetésen... egyszer csak azt éreztem, hogy haladok. Furcsa ezt mondani, egy működő autóról, ugye? Ahogy haladt a kocsi az úton, ott voltam a jelenben (ezt csak most tudom megfogalmazni). Nem az járt a fejemben, hogy 2 percre vagyok otthonról és kivel találkoztam este... Kicsit meg is ijedtem, mert hirtelen zuttyantam egyet, a szemem egy pillanatra nem látott, mintha a koordinációmat is elveszítettem volna, azt hittem, hogy az út halad és nem tudtam, hol a kocsi, és benne én. Még azt is mondhatnám, mintha repültem volna. Aztán itt ez a másik érzés, mintha egy új dimenzióba léptem volna be. De az is lehet, hogy itt a környéken van egy energiabuborék. Hogy honnan ezek a megfogalmazások? Ez is mintha a lényem mondaná.
Egyeseknek unalmas, hogy évek óta a "dolgozom magamon" és "ezen még dolgoznom kell" frázisként titulált mondatok között szóródom szét. A tegnapi beszélgetés azt is megindította bennem, amit már én is érzek egy ideje, de sosem "tartom be", hogy kevesebbet beszéljek. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy beszédkényszerem van, hogy mindig mondanom kell valamit. És leginkább magamról beszélek, vagy okítok valakit. Ez nem vezet sehová, csak oda, hogy már megint én legyek az okos. De miért is kell nekem dicsfényben tündökölnöm? Minden egyes pillanatban...
Ó, pedig milyen jó érzés csak lenni. Csak írni, ahogy jönnek belőlem a szavak, de nem az agyamból, hanem mintha az egész lényem árasztaná őket. A kezem és az ujjaim pedig automatikusan üti a billentyűket, sokszor nem is tudom, mit írtam és visszaolvasva, amikor az agyam is felfogja, értelmezem a saját szavaimat. Szeretek írni.
Egy tegnap történt apró mozzanatot szerettem volna leírni. Hazafelé vezettem, már éjfél is elmúlt. Cikáztak a gondolataim, túl a két beszélgetésen... egyszer csak azt éreztem, hogy haladok. Furcsa ezt mondani, egy működő autóról, ugye? Ahogy haladt a kocsi az úton, ott voltam a jelenben (ezt csak most tudom megfogalmazni). Nem az járt a fejemben, hogy 2 percre vagyok otthonról és kivel találkoztam este... Kicsit meg is ijedtem, mert hirtelen zuttyantam egyet, a szemem egy pillanatra nem látott, mintha a koordinációmat is elveszítettem volna, azt hittem, hogy az út halad és nem tudtam, hol a kocsi, és benne én. Még azt is mondhatnám, mintha repültem volna. Aztán itt ez a másik érzés, mintha egy új dimenzióba léptem volna be. De az is lehet, hogy itt a környéken van egy energiabuborék. Hogy honnan ezek a megfogalmazások? Ez is mintha a lényem mondaná.
