Az Egy s Ég Központ Egyesület Alkotótársai örömmel osztják meg élménybeszámolóikat az életről, önmagukról, hétköznapi tapasztalásaikról, a valós értékrend szűrőjén keresztül.

Szerzői jog fenntartva.

2016. január 15., péntek

A lelki-szellemi munka ára

Hogy lehet az, hogy az egyik ezoterikus tanító dúsgazdaggá válik a tanok továbbításával, míg a másik ugyanazon tevékenység végzésével pénztelenül, elszegényedve éli az életét? Az egyiknek százezreket fizetnek, és tisztelet, megbecsülés övezi, míg a másikat már azért is megszólják, ha egy-két ezer forintot elfogad. Hiteles-e az, aki pénzt kér a lelki-szellemi munkájáért? Milyen spirituális tevékenységért lehet egyáltalán pénzt elfogadni?

Sok kérdés merült fel bennem az elmúlt évtizedek alatt, amelyekre a válaszok mindig az adott készségem szintjén nyíltak meg, a vakfoltok pedig a fejlődésem arányában egyre nagyobb mértékben világosodtak ki. Előbb meg kellett tapasztalnom a pénz áramlásával együtt járó játszmákat ahhoz, hogy a valós értékrenden működő tudás a lelkemben megnyílhasson. 

Kezdetektől fogva úgy éreztem, ha a lelki-szellemi tudásom ingyen kaptam, csak ingyen adhatom tovább. Persze könnyű volt  kimondani: „Ingyen kaptam, ingyen adom!” – hiszen így nem nyomta a lelkemet a pénz összegének a súlya, nem volt felelősség rajta. Nem szólt meg senki, és tiszta volt a lelkiismeretem. Azt pedig, hogy milyen értéket képviselt a tudásom, vagy azt, hogy mennyi volt a „tanulópénz”, amit a hosszú utam  során kifizettem, elvesztettem vagy éppen elengedtem, nem firtattam – a szőnyeg alá söpörtem.  Ugyanakkor az is vakfolt volt, hogy mint a gyermekeit egyedül nevelő szülő, miből fogom a csekkeket kifizetni, a gyermekeimmel magunkat fenntartani. Már csak azért sem gondolkodtam azon, hogyan  lesz pénzem, mert a jót tevés, a „másokon segíthetek” érzése, a másokért tevés öröme mindent  felülírt.

Ez idő alatt szereztem tapasztalatot abból, ahogy mások kihasználtak, és gátlástalanul átgázoltak rajtam. Nem kaptam sem köszönetet, sem tiszteletet. Mivel ingyen adtam, nem értékelték a segítségem, mint ahogyan én sem értékeltem magam. Ráébredtem, hogy a külvilág csak tükörként tartotta nekem bölcsességem hiányát: értékeimet elfecséreltem, és anyagilag bizonytalanná tettem életünket. Ez addig tartott, amíg el nem indult bennem a tisztelet érzése életem iránt, és kimondtam, hogy: elég volt! 

Tudatossá vált bennem, hogy az ingyen adásból megszereztem a tapasztalást, így léphettem fejlődésem menetében: „Adjon mindenki annyit, amennyit tud és akar!” – volt az új döntésem. Mindenkinek adtam a hitet és az egyetemes tudást, amit magukba emeltek, és ahogy az  életük lelkileg-szellemileg gazdagabbá vált, úgy lettek az anyag síkján is mind vagyonosabbak. Ezzel együtt a másokba vetett hitem megsokszorozta saját erőmet és tudásomat is. Majd egyszer csak eljutottam a fejlődésemben oda, hogy már nemcsak ráláttam a magam teremtő erejére, szerethetőségemre, a minden tudás végtelenségére, hanem bennem, hogy mindig is rendelkeztem ezekkel, de félelmeim játszmáival elfedtem, elfelejtettem őket. Egy lettem a tisztelettel, az  egyetemes tudással és az egyetemes szeretettel. Már nem volt külön az út, mert én lettem maga az ÚT. Egyértelművé váltam! 

Ahogy a valós értékrendem megnyílt, úgy a pénz fogalma és az életemben betöltött szerepe is a helyére került. Az egyetemes tudás szerint azt a pénzt, amit a spirituális segítők a hozzájuk érkezőktől kapnak, csupán a fizikai síkon felmerülő költségeik fedezésére kapják, hogy teljesíteni tudják szolgálatukat a lélek-szellem dimenzióiban. Mivel a fizikai síkon nincs olyan tárgy és energia – még a pénz sem az –, ami felérne a lélek-szellem minőségével, ezért azok, akik lelki-szellemi síkon bármit tesznek másokért, nem kaptak és nem kapnak, mert „nem kaphatnak” pénzt a lelki-szellemi munkájukért. A lélek-szellem síkján tevékenységet végzők a hitükkel, tiszta fényükkel nyitják és kapcsolják az embereket az öröklét minőségéhez. Ezt megfizetni pénzzel vagy bármi más anyagi juttatással „nem lehet”, mert a lélek-szellem ereje, a Fény, örökké él és létezik. 

Ahogy a fentieket és a pénz valós szerepét felismertem, úgy tudtam helyére tenni a pénzt a saját életemben. A pénzt is, mint mindent, önmagunk megismeréséhez eszközként kaptuk, hogy valós helyét megtaláljuk, de vigyázzunk, hogy azzal ne azonosítsuk magunkat! Megválaszolva a cikk elején feltett kérdéseket: mindenki számára más az a pénzmennyiség, amivel élhet és tapasztalhat. Addig, amíg valakinek sok pénzre van szüksége feladatának elvégzéséhez, mert a saját magának tett ígéretéhez hűen a sok pénz  birtoklásával tanul és tanít, addig más a szegénység látszatával mutat példát. Mindenki a saját lelkiismeretének hangját követve teszi a dolgát, és érzi, hogy ebben az életében milyen eszköz segíti  legjobban a fejlődését.

Nincs te meg én, és nincs a pénz meg én. Minden egy, nincs gazdagság és szegénység, nincs hiány, mert a valóság maga a teljesség.

Sághy Enikő

(Az írás a Természetgyógyász Magazin 2015. decemberi számában jelent meg.)



2015. október 28., szerda

Egy kiscica megmentése

Egy nap egy öreg bölcs sétált a folyóparton, hogy a gondolatait összeszedje.

Egyszer csak meglátta, hogy egy kiscica esett a vízbe és kapálózva, kifáradva próbált meg mindent, hogy az életét mentse. A bölcs öreg tudta, hogy az állat segítségre szorul, így gondolkodás nélkül szaladt be a folyó közepére, ahol lehajolt és megragadta a macskát, hogy azt kiemelje. A kiscica az ijedtségtől és fáradtságtól úgy gondolta, a folyó sodrása után az ember is bántani akarja, ezért minden erejét összeszedte és a karmait az öregbe mélyesztette.

A bölcs ember már jó pár évet a háta mögött tudott, így ismerte a macskák természetét, nem ijedt meg. Tudta, csak akkor tud segíteni, ha a cicának sikerül megnyugodni. Szorosan fogta hát a cicát, ami kis idő elteltével, az erejét vesztve, meg-megállt a karmolászásban és végre észrevette, a levegővételhez nem kell erőlködnie. Igazi felismerésként futott át a kérdés az agyán: az öreg nem bántani, hanem megmenteni jött talán?

Kicsit lenyugodott, mire az öreg magához szorította, megsimogatta, nyugtatta, majd mikor azt látta, hogy békés lett a cica, elindult vele a part felé. A kiscica ebből csak azt látta, hogy valami megint történik, amire nincs felkészülve. Megijedt, és karmait ismét az öregbe mélyesztette, csak most még fújt is rá. 

Az ember, bár már nagyon fájt a keze, még mindig nem adta fel a reményt, hogy a kiscicát megmentse, ezért megállt a folyó közepén. A folyó sodrásának ellenállva, stabilan állt és újból simogatni kezdte a cicát. Fél kezével letépett egy darabot az ingéből és kicsit szárazra törölte, majd betekerte azt remélve, ettől kicsit megnyugszik az állat. Pár pillanat múlva a cica meg is nyugodott, érezte, milyen kitartás és szeretet árad az embertől felé. Ugyan nem értette, hiszen eddig nem ezt tapasztalta az emberekkel kapcsolatban. De azért csak erőt vett magán és végre úgy volt vele, rábízza magát az öregre. 

A bölcs ember elmosolyodott, most már végre ki tudja vinni a cicát a partra. Jó pár lépést tettek már meg együtt, a cica is nyugodtan tűrte a dolgot, ám hirtelen az öreg egy kőben megbotlott és térdre esett, be a vízbe. Még mindig az járt a fejében, hogy a cicát mentse, ezért egyik kezét az állattal együtt a magasba emelte, a másikkal pedig a folyó alját kutatta valami támaszt keresve.

Természetesen a macska újból megijedt, az összes eddigi hitét elvesztette. Fejébe vette, az ember csak bántani akarja, sőt még a vízbe is ő lökte. Fújva, karmolva, visítva szakította magát ki az ember kezéből, beugrott a vízbe, de mivel még mindig nem tudott úszni, megint fuldokolni kezdett, miközben a sodrás már arrébb is vitte. Pár perc kapálózás után, minden erejét elveszítve, szép lassan merült el a vízben. Nem bukkant fel többet. 

Az öreg összekarmolva, fájó térddel, szakadt inggel állt a folyóban, szomorúan nézte a vizet, de ekkor már tudta, ebben a történetben neki kellett tanulnia. Segíteni akart, mégis őt karmolták. Segíteni akart, mégis őt szidalmazták. Segíteni akart, mégis őt utálták. Feláldozta magát, de nem kapott érte hálát. S még végig is kellett néznie a kiscica halálát. 

Hazafelé bandukolva szívét nagyra nyitotta, mire a Teremtő érzés formájában megmutatta, mily nagy is lehet egy-egy gondolat súlya. Mennyivel egyszerűbb is lenne, ha a másik a segítségre befogadó lenne! De aki a segítségre nincsen nyitva, azt előbb-utóbb az élet más útra taszítja. 

Az öreg hazaért, vacsoráját elfogyasztotta, majd ma is bölcsebbé válva hajtotta fejét párnájára.

Szakos Péter


2015. szeptember 1., kedd

Én az EGO

- Ugye tudod, nem hiszem el, hogy létezel!? S ha léteznél, úgysem tudsz felülkerekedni vad erőim hatalmán, játszmáim sokaságán. Nehogy már! Valójában hol vagy? Mit tudsz felmutatni kézzel fogható, füllel hallható, vagy tapintható bizonyítékot, hogy az érzékszerveken érezzelek, amivel tudatosíthatnám létezésed!

Hááát, most van itt egy kis élethelyzet, elég fájdalmas a tapasztalás, na figyelj, ha tényleg létezel, akkor most bebizonyíthatnád, segíthetnél rajtam! Hol vagy?

Fel vagyok háborodva, miért állítod, hogy te mindent tudsz, te mindenkivel együtt érzel, te mindent a szeretet erejével intézel el?! Itt vagyok, megengedem, hogy segíts, és azt is, hogy létezésed, jót tevésed bebizonyítsd nekem.

Oké, rendben van, én nem érdemlem meg, hogy megismerjelek, annyi bánatot okoztam magamnak és másoknak, annyi hibát vétettem, miért is adnál jelet, hogy megtaláljalak, hogy hol keresselek!?

Tudod, már ott tartok, hogy nem követelek, nem várok el semmit sem. Feladom, hiába minden, már nem kereslek, nem bántalak, nem vonom kérdőre, hogy egyáltalán létezel-e. Meg vagyok sértődve. Rájöttem, csak saját ego-erőmre támaszkodhatok!

Hosszú évek, tengernyi élethelyzet, amikor vártam, mutasd meg magad, bátran! De sehol semmi, csönd és hallgatás, semmi iránymutatás. Kegyetlen szenvedésem egyetlen egyszer nem állítottad meg, nekem kellett észrevennem, hogy tönkreteszem magam, bár még bírtam volna egy-két fájdalmat magam ellen, de rájöttem, már nem teszem. Akkor is nekem magamnak kellett magamat megállítanom, hiába vártam tőled a segítséget!

Olyan sok helyen olvastam, hogy létezel, hogy vagy. Olyan sokan mondták, hogy felismertek magukban téged. Akkor nekem miért nem mutatod magad meg!?, kérdezem tőled.

Miért csak másnak jár a jót tevésed, ha egyáltalán létezel, miért csak másnak mondod a tutit meg, miért tartasz ilyen bizonytalanságban? Miért, miért, miért…

Elég volt! Elég volt, hogy csak én vagyok magamban az úr! Elég volt, ahogy a magam túlélését biztosítom a kétségek közt vergődéssel, kétségbeesve. Elég volt abból is, ahogy az erőmet a végletek megtapasztalására az életben maradásomért adom! Nem érzem jól magam! Nem látom az értelmét ennek a mókuskeréknek! Gyötör a saját kétségem!

Nem bírom már a saját szenvedésem, elég volt a követelésem, elég volt a kishitűségem, elég volt a hiányérzetem, elég volt az önzésem, elég volt az akarásom, elég volt minden, ami hajtott és végrehajtott a „túlélő programomon!”

fáj… szenvedek… mindent feladok… már nem akarok… meghalok…

- „ITT VAGYOK!
AZ EGÓD MEGHALHAT, MERT AZ IGAZI ERŐ ÉS AZ ÉLET BENNED ÉN VAGYOK! ÁLTALAM NEM CSAK TÚLÉLSZ, HANEM ÖRÖKKÉ ÉLSZ.
MÁR NEM FÉLSZ, MERT HISZEL ÉS REMÉLSZ.”

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu



2015. augusztus 9., vasárnap

Rémálomból Valóság

Egy új kor hajnalán ébredő lelkek ébredő elméje nyílik és hoz egy emberibb korszakot az emberek számára. Változásra a lelkünk útján van mód. Az elme zárt világa felszabadul, ennek korszaka közeledik.
           
Felnövünk egy rendszerben, ahol apró lépésekkel gyorsítunk napról napra a célért, a fennmaradásért. A célért, mely rabszolgává tesz. Gyorsan élünk, hogy minden beleférjen, gyorsan eszünk, gyorsan megyünk, kicsit foglalkozunk mindennel, de valójában semmivel, ami a mi saját részünk, ami a mi világunk. Vagyis nem magunkért élünk, hanem egy nagyobb rendszer rendszeréért. A kisebb rendszer a nagyobb rendszer céljaiért.

Mit kapunk cserébe? Kényelmet. Mi az ára a kényelemnek? Kizárja a szabadságot.

A gyerekek szülők nélkül nőnek fel. Bölcsődében, óvodában, majd az iskolában neveli a rendszer a szorgos méhecskéket. Gyermekkortól a megfelelést megtanulva telnek az évek, majd szép lassan önállótlanná válva felnőnek a gyerekek.

Mire az óvodából kikerülnek, már tudnak csöndben valaki után menni, valakit követni, de még nem tudnak helyesen lélegezni, enni, és nem tudják, mennyi az az elegendő mennyiségű víz, amit naponta meg kell inni. Ismerik a bevásárlóközpontokat, a legújabb meséket, a gyorséttermeket. Az iskolában megtanítják elfogadni a TÉNYEKET és azt, hogyan kell megtanulni mindazt, amit mások mondanak. Hogyan kell elhinni a megtapasztalatlant. A gyerekek elhiszik, ami le van írva.

De nem tudnak a gondolat szabadságáról, a hit erejéről, és a szeretet táplálásáról.

Az iskolákban az eredmény a fontos, s hogy minél jobban teljesítsenek másoknak! Célt-életképet nem kapnak. Évtizedek óta hamis, elferdített történelmet tanítanak, ezzel hontalanná és gyökértelenné téve az újabb és újabb nemzedékeket. A Biblia helyett a média lett a szentírás, mely rettegésben tart mindenkit. A hírek 99 százaléka megfélemlítés. Egyes országokban százalékos arányban határozzák meg a negatív és a pozitív események számát egy hírműsor idejében.

Lassan, módszeresen, szinte észrevétlenül olyan korba jutottunk, ahol nem tudjuk, valójában mit eszünk, mit iszunk, és milyen levegőt lélegzünk be, miközben életünk perceit fogyasztjuk.

Kérdezem:

Miért használ az élelmiszeripar adalékokat, színezékeket, tartósítószereket?

Miért használnak méreganyagokat a kozmetikumokat előállító cégek alapanyagként?
Miért tartalmaznak a mosóporok, öblítők a bőrön át felszívódó méreganyagokat?
Miért van a gyógyszerek 90%- ának mellékhatása, amik újabb betegségeket váltanak ki?
Miért tartalmaznak egyes élelmiszerek, fogyasztási cikkek nyugtató szereket?
Miért tartósítják a kolbászt nyugtató hatású szerrel, az évszázadok óta működő füstölés helyett?

És mi a kiút?

Legyen igényünk ÉLNI. A gyerekeknek tiszta szeretetet, hitet és tudást adni, nem „elnevelni”. A spirituális életfelfogás bevezetése egységesen a bölcsődékben, óvodákban, és az iskolákban. Az oktatói, tanítói feltételeket megszigorítani, rendszeres vizsgához kötni.

Legyen:


a bölcsőde a szeretet biztonsága, az óvoda a Hit ereje, az általános iskola a szellem szabadsága, „tanulni megtanulni”, a szakirányú iskolák, egyetemek, az elme szabadsága, az alkotás megvalósítása.

Bálint Bence


2015. augusztus 6., csütörtök

A nő

Ki is Ő?
Rejtelem!
A bimbóban megbúvó virág.
A titkait felfedni készülő Tavasz.
A rügyből előpattanó kicsiny világ.
Kibontott szirmok bársonyán pihenő illatok.
A pillangó szárnyának dala.
A zajba szövődő harmónia.

Ő a táncoló láng a szívben.
A lüktetés a vérben.
A vágy a testet öltött szenvedélyben.
A bizsergés az ajkakon.
A perzselő vihar - az arcot égető sóhajon.

És Ő a nyugalom.
A tó tükrén átúszó fellegek gulyája.
A Hold fényfurulyája, s az abból előszikrázó csillagok.

Ő a forrása az emberi létnek.
A Kapu, melyen át a Lélek e világba léphet.
A felszántott Föld is - Ő maga.
A magban megbúvó titkok ismerője.
E roppant erők felnevelője Ő,
A szerető Anya.

Ő az asszony.
A férfi párja. Az igazi FELE-ség.
Jól tudja, hogy egyedül, csak FÉL a társa sorsának erdején.

Mi marad még - hátra?
A sütemény illatú meleg kendő simogatása.
Az ismerős ráncok mély barázdája.
A mosoly, mely a Béke gyertya lángja,
mikor kedvünk oly komor.

Ki is Ő?
Nem tudom,
csak azt mondhatom, hogy Isten egy csodája,
és Lényét Imámba foglalom.

2001. március

Benkő István




2014. október 23., csütörtök

Láss a felszín alá!

Történt egy langyos nyári estén, hogy megtudtam, a lakás, amelyet több, mint másfél éve bérelek, eladósorba kerül. Rég nem ott volt már a helyem, mégsem tudtam rászánni magam a vitorlabontásra. Elodáztam minden percet, ami lehetőség lett volna a továbbállásra, de amikor véglegesítették az eladás dátumát, muszáj volt lépnem. Az utolsó két hét, amit az albérletben töltöttem, merő rohanás volt: nap nap után jártam lakást szemlézni, miközben a pakolást és a takarítást is igyekeztem levezényelni. Szeptember végén sikerült elköltöznöm, és már éppen kezdtem volna kisimulni, amikor kiderült, hogy annak a bájos kis kuckónak, amit a következő fél évre otthonomul választottam, nem én vagyok az egyedüli lakója. A mutatós felszín alatt ágyi poloskák siserehada töltötte meg nyugtalan mocorgással a szem elől mélyen elrejtett zugokat. Nappal ritkábban merészkedtek elő, éjszaka viszont jártak-keltek, és a testemen élősködtek. Napról-napra szívták a vérem. Tudtam, hogy ezt én kértem, én tettem valóvá, de nem láttam hogy milyen cselekedeteknek, túlélési stratégiáknak, árnyékszerepeknek rendeltem alá magam, hogy idáig jutottam.

Az életem úgy-ahogy csordogált, kevésen múlott, hogy nem visszafelé. Éppen csak annyi örömet szereztem magamnak, hogy a depresszió gödrét biztosan elkerüljem, és mivel ez sikerült, eszembe sem jutott magasabbra tenni a lécet. Ez a fajta negatív kényelem (aminek legjobb szinonimái a lustaság, a hanyagság, az önzőség, a nemtörődömség) elégséges volt számomra. Munka híján réges-rég a tartalékaimból – édesanyám örökségéből – éltem. A párom hellyel-közzel dolgozott csak, hónapok óta én és a nagymamája biztosítottuk számára az anyagi boldogulás feltételeit. Ebben a közegben fokozottan megterhelő volt a bogarak ellen vívott küzdelem. Minden este azzal a kínzó tudattal feküdtem le, hogy míg alszom, visszataszító vérszívó rovarok mászkálnak majd a testemen. Éjszaka képtelen voltam pihenni, hol a bennem lappangó nyugtalanság verte ki az álmot a szememből, hol a csípések égető érzésére riadtam. És amikor erről beszélek, szinte édes nosztalgiával gondolok számtalan nyári szúnyogcsípésemre, amelyek véletlenül sem említhetők egy mondatban azokkal a maróan viszkető pettyekkel, amik az új lakásban az éjszaka leple alatt kerültek a testemre. Reggelente kimerülten, agyonhajszoltan ébredtem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne essek depresszióba, és mindig magam előtt lássam a következő lépést.

Alig vártam a hónap megváltó 8-ik napját, ekkorra volt kitűzve az ideje annak, hogy Enikő segítségével a végére járjak ennek a pokolnak. És hogy ott mi várt? Természetesen a saját Ördögöm. Szembesülnöm kellett azzal, hogy az életemet olyan energiaminőségben élem, amiből szebb, frappánsabb helyzetet, mint a vérszívó rovarok megjelenése, szándékosan sem teremthettem volna. A mindennapjaimban az élet szentsége helyett a haldoklást, a teremtés színkavalkádja helyett a szürke, sápadt, vértelen létet választottam – mit vártam hát? Még a párom közreműködését is igénybe vettem: nem egyszerűen megengedtem neki, hogy szívja a vérem, hanem vegetatív létmódommal minden  nap erre „kértem”. Az alacsony energiaminőségen, ami az én életemet és az övét ebben az időszakban meghatározta, tökéletesen tudtunk kapcsolódni egymásra. Kényelmes életmódjának táptalajt adtam, ezzel támogattam őt abban, hogy erős, egészséges testét megbetegítse, és így anyagi és lelki javaimra való rászorultságának illúzióját valósággá tegye. Bár szóban nem mulasztottam el kifejezni ellenérzéseimet, de a kettőnk között folyó energiajátszmában kőkeményen megerősítettem a partneremet abban a hazugságban, hogy ő – akit egyébként okos, kreatív, energikus embernek ismertem meg – nem képes dolgozni, és hogy üres mentegetőzéseinek van létjogosultsága. Így hoztuk létre kettőnk ördögi körét, és forgattuk kerekét nap mint nap ugyanazon a pályán, véget nem érőn, kilátástalanul. Meg kellett értenem, hogy a viselkedésemmel, a lusta, semmittevő életvitelt támogató hozzáállásommal mindkettőnknek ártok. És meg kellett értenem azt is, hogy ez nem egyfajta türelemjáték, amiben egyszer csak maguktól jóra fordulnak a dolgok, ha kitartóan várok, hanem cselekednem kell: ki kell szállnom a kerékből, az energiajátszmát le kell zárnom, határozottan oda kell lépnem és el kell kezdenem élni az életemet, bármi történjen is.

Amíg lelki-szellemi dimenzióban oldozgattam a csomókat, az anyag szintjén sem maradtam rest: az új lakásba két rovarirtást is rendeltem. Az első – amit még azelőtt végeztek, hogy magamban megnéztem, mivel hívtam életembe a vérszívó bestiákat – nem járt sikerrel. A második – amire már azután került sor, hogy saját önpusztító viselkedésemmel szembesültem – a jelek szerint hatásosnak bizonyult. Néha még felriadok éjszaka, de egy ideje már nincs új csípésem, a bogaraknak se híre, se hamva. Életem motorja továbbra sem pörög magas fordulatszámon, de már járatom, melegítem. A szabadság mellett óriási felelősségnek érzem, hogy rajtam múlik, mikor lépek a gázra. Amikor erre gondolok, kis híján elriadok, de aztán eszembe jut, hogy minden pillanatban hatalmas erő és számtalan lehetőség áll rendelkezésemre ahhoz, hogy a puszta létem életté alakítsam – én döntöm el, hogyan cselekszem.


A lusta, az életet nem tisztelő, a hanyag, az önző és a nemtörődöm énem elvégezte feladatát ezen a készségi szinten. Köszönettel engedem el őket. Immár, hogy nagyobb összefüggésben látom az élethelyzetet, amit teremtettem, eltölt a hála érzése. Melegsége átjár, szétárad a mellkasomban, és forrón tolul a szemembe. Hálás vagyok, hogy a teremtés joga megadatott, és ami életemet a felszín alatt láthatatlanul fertőzte, az anyag síkján megtestesülhetett és utat mutathatott a változás felé – köszönöm a tapasztalatot! Hálás vagyok, amiért a bogarakkal való kínlódásnál durvább megpróbáltatást magamra nem mértem. És hálás vagyok, amiért szabad a döntésem, és választhatok, hogy az életemet milyen energiaminőségben élem. Szívemből kívánom, hogy erre mindenki ráébredjen, és mindig ezzel a tudattal éljen!

M.

2014. augusztus 11., hétfő

A szilvafa tanítása

Egyik reggel a szokottnál korábban keltem, hogy az erős napsütés előtt le tudjam szedni a kertünkben található kis szilvafáról a már megérett termést. Elővettem a besárgult színét öregségében barnásra cserélő régi létrámat, és a fához mentem egy vödörrel a kezemben. Jól esett a korai kelés, teljesen más arcát mutatta a természet. Ha le tudnám írni azt az érzést, amit akkor éreztem, már be is fejezhetném a gépelést, de más csoda is történt velem aznap reggel a kert végében.

A fa még csenevész korában van, ágai lehajlanak, a sok gyümölcs még további centiket húz le rajtuk. Létra nélkül is sok termést le tudtam szedni, már előre éreztem, hogy milyen élvezet lesz a téli estéken az aszalt szilvát ízlelgetni a nappaliban heverészve. Elfogyván az érettebbje, a létrán lépdeltem fel a többi érett szilváért egyre magasabbra. A gyérebb lombozat miatt az volt az érzésem, hogy átlátom az egész fát. Láttam, hol lógnak szinte fürtökbe rendeződve a gyümölcsök, csak ki kellett nyújtanom a kezem, és már mehetett minden a vödörbe. Már-már befejeztem a munkát, a szabad létrafokok is kezdtek eltűnni a lábam alól, de nem nagyon akaróztam feljebb menni, mert már nem éreztem biztonságban magam a létra tetején. Erőt vettem magamon, és felléptem az utolsó fokra. A legnagyobb meglepetésre a legérettebb gyümölcsök néztek velem farkasszemet nagy mennyiségben. 
Ekkor hallottam meg a tanítást, amit ez a kis fa aznap reggel a fülembe súgott: ha megrekedünk életünk létráján állva, feljebb kell lépnünk egy fokot, hogy egy más – magasabb – szemszögből nézve rá tudjunk látni életünk történéseinek valódi okaira. Így meglelhetjük az adott „létrafoknak” megfelelő legjobb választ, és ezzel kiérdemelhetjük, hogy életminőségünk jobbá, harmonikusabbá váljon. Pont egy fokkal…

Molnár Ákos



2014. augusztus 1., péntek

Mi a valódi siker az életben?

"Legyünk sikeresek!” - halljuk nap mint nap, akár még jóindulatú javaslatként is. Akik ezt mondják, arra gondolnak, hogy jussunk előbbre a társadalmi ranglétrán: legyen szép családunk, nagy házunk és sok pénzünk. Valóban jó érzés, ha magas pozíciója van az embernek a szép családján, nagy házán és a sok pénzén kívül. Nincs ezzel semmi gond, a kérdés csupán annyi: értékeljük-e, tiszteljük-e a megszerzett vágyakat és valóban boldogítanak-e minket.
Elképzelhető, hogy mások, a szüleink, vagy a társadalom elvárásainak feleltünk meg. Így könnyen előfordulhat, hogy e külső sikereket igazából nem is mi vágytuk.

Lehetséges, hogy egy biztos álláshoz választottunk iskolát, pedig mi a zenei konzervatóriumba akartunk tovább tanulni, hiszen imádtunk zongorázni, tehetségesnek tartottak minket.

Az is lehetséges, hogy bár jelenlegi párunkat szeretjük, de választásunkat a pozíciónkhoz igazítottuk és nem azt a másikat választottuk, akibe igaz, tiszta szívből szerelmesek voltunk

Hiába van meg mindenünk, magas pozíciónk, szép családunk, nagy házunk és a sok pénzünk, ha nem a saját tehetségünknek, belső hangunknak megfelelve, hanem a lelkünk sugalmazása ellen döntöttünk. Úgy érezzük, mi igazából nem is ezt akartuk. Valójában, egy örökös hiányérzetben hogyan lehetnénk boldogok?

„Legyünk sikeresek!” - halljuk nap mint nap. Igen, legyünk azok, de az igazán sikeres ember az, aki bátran meri követni a lelke sugalmazását, aki a saját útját járja, akkor is, ha az rögösebb, és sokan meg is szólják érte.

Igaz, lehet, hogy ennek az embernek, nem lesz magas társadalmi pozíciója, szép családja, nagy háza és sok pénze… de az biztos, hogy az életét boldogan éli le…

L.


2014. július 28., hétfő

Légy Te a nyíló virág!

Lehet az életed egy csokor virág,
melyben a lélek átéli boldogságát.
Káprázatos színeivel és pompás illatával
él a pillanat varázsával.
Szára és levele, mulandósága.
Típusa, az ember tulajdonsága.
Most légy Te a nyíló virág!
Érezd szépséged pompáját,
és Lényed illatának varázsát!
Éld a pillanat boldogságát!
Szeresd önmagad minden tulajdonságát!
Lelkedben így nyílik meg a hála virága
és annak felismerése, miért születtél e világra.
Légy áldva!

Sághy Enikő
Médium 


2014. július 24., csütörtök

Beszélgetés

Állj egy nagy tükör elé! Néhány lépés távolságra!
Nézd meg magad!
Mit látsz?
Talán még fontosabb, hogy mit érzel, és mit látsz?
Csendben figyelem a szemben állót. Nézem az alakját, az őszülő haját és a mély barázdákat az arcán. Még ilyen távolról is látom.

Közelebb lépek. Karnyújtásnyira a tükör felülete. Két karnyújtásnyira a tükörképem.
Egyre erősebbek az érzések. Még élesebb a kép. Mélyen a szemekbe nézek.

A tükör elé lépek. Már csak az arc van előttem. Az apró részletek mind-mind láthatók.
A szemek mélyén ott van valaki. Az érzelmek viharossá erősödnek.

Ez vagyok Én?
Ha igen, akkor miért érzem a fiatalság játékos lendületét, amit a test már csak nehézkesen tud követni?
Magamra ismerek?
Persze. Felismerem a testet, a formát, az arcot.
De mégis… Ennyi lenne az egész. Ez vagyok én?

Érzések színes ködökként áradnak szét bennem.
Egyszerre vagyok a kisfiú, a kis kamasz, a kamasz, az ifjú, és a 40 évén jóval túljáró férfi.

Napok óta rosszul érzem magam. Egyre több „méreg” halmozódott fel bennem. Belső viharok téptek, rángattak ide-oda.
„Nem vagyok elég…” gondolatok gyötörtek. E napok alatt lassan minden ajtót becsuktam az öröm és az emberek előtt. Persze egyre rosszabbul éreztem magam. Rettenetes hangulatom igyekeztem mindenki, de főleg a párom tudomására hozni.
Valahogy így gondolkodtam: „Nem látod, hogy milyen rossz nekem? Látod, érzed, hogy szenvedek? Vedd észre és foglalkozz velem!”

Na, erre nem történt semmi, illetve a párom érdeklődött, hogy mi a baj, de én csak hárítottam.

Jó. Ha nem, akkor nem. A párom a feladatai felé fordult. Tette a dolgát.

„Milyen gonosz ez a Nő. Teljesen diszkriminálja a személyem.” Valóban nem kaptam meg a figyelmet, amit ki akartam zsarolni magamnak.

Végül a belső zűrzavaros monológom annyira elborított, hogy már fizikailag is rosszul éreztem magam és a napi dolgaimban is elkezdtem hibázni. „Nem láttam és nem hallottam.” A valóságot bizonyosan nem.
Ez a „halál”. Minden az, ami nem az életet támogatja. – persze ez egy jóval későbbi gondolat.

Végül úgy „alakultak” a dolgok, hogy egy vonatútra kényszerültem, és ezalatt olvastam egy igen jó könyvet.

Mit tett elém ez a könyv? Hosszú lenne mindent elmondani, de a segítségével mélyre nyúltam magamba és belül még sírva is fakadtam.

Néhány idézetet megosztanék mindenki okulására. Hátha éppen erre van másnak is szüksége.

„Ha egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan, a különbség én vagyok.” (Rudolf Steiner)

„Értem már: attól félek, hogy nem fognak szeretni az emberek. Féltékeny vagyok azokra, akik beszélgetnek, és jól érzik magukat, mert azt érzem, hogy kihagynak belőle…

Egyszerű volt a válasz: Nem tudom, nem is tudhatom, hogy holnap mi következi. Tehát jobb, ha eleve nem döntöm el a dolgokat. A kint tovább csörömpölő emberek maga az élet. Amiben vagy részt veszek, vagy nem. Rajtam múlik, hogy mit teszek. Akár most felállhatok, kimehetek az udvarra, és beszédbe elegyedhetek bárkivel. Szabad vagyok. Tetteimben és érzéseimben egyaránt. (Varga Lóránt)”

„Nem lehet egyszerre szemlélni és élvezni a cselekvést” (C.S. Lewis)

„Élni annyi, mint cselekedni és átélni mindazt, ami tetteinkből fakadóan megtörténik.
Boldognak lenni? Talán nem több, mint arra törekedni, hogy jó dolgokat tegyünk, új oldalt írjunk a könyvbe, és átérezzük, megéljük, ami a papírra tevődött.” (Varga Lóránt)

Végül egy saját gondolat: Oly sok keserűséget és fájdalmat teremtettem bentről kifelé miközben örömöt és boldogságot vártam kintről magamnak, de nem jött más csak a belülről kiáradó tükörkép, ami megkínzott és szenvedést okozott.
El kell fogadnom végre, hogy teremtője vagyok a világomnak. Mindannyian azok vagyunk. Abban élünk és úgy, ahogy létrehoztuk azt magunknak. Nincsenek külső okok még akkor sem, ha nem vagyunk képesek látni (felfogni) a belső okozót.

I.

2014. július 22., kedd

Miért és mitől félünk?

Magunkra látni és magunkban hibát találni, magunkkal szembesülni, mert félünk önmagunk előtt megszégyenülni.
Másokra mutatva s a másikban kutatva élünk. Önmagunk elől menekülünk, addig is egónknak időt nyerünk, aki hatalmát így éli ki felettünk, és nem engedi, hogy lélekben szabadon élhessünk.
Az örökkévalósághoz képest - ami a lélek -, egónk kap röpke 70-80 évet, ezen idő alatt követeli az uralmat.
Emelkedett rezgésszinten saját árnyékunkat átlépve, látjuk, hogy a hibák: álarcok, álruhák, begyakorlott viselkedésminták, árnyék-én tulajdonságok, rögzülések, csak ránk rakódott szerepek, amik szép lassan váltak eggyé velünk, s önálló életet élnek bennünk.
Az élethelyzeteknek már régen vége, de a szerepruhákat magunkon feledve hordjuk múltunknak nehéz súlyát, egy-egy árnyék-énünk tulajdonságát. Emelkedett rezgésszinten önmagunkkal szembesülten ismerjük fel a hibák kioldásának módját: 
megnyitjuk lelkünk magját, ősvalóját, ahol hordozzuk mindenek tudását, az öröm forrását, és ahonnan árad az a végtelen fény-erő, ami mindent megbocsátó és feltétel nélkül szerető. E fény az, mely hibáinkat kioldja, a tapasztalatokat bölcsességgé alakítja, szerethetőségünk hitére, valóságunkra visszaírja.
Ez a lélek alkímiája. A felszabaduló új erő:
Új személyiség, új jövő!

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu



2014. július 5., szombat

Cselekedj szerelemből!

A mindennapi élethelyzetek, beszélgetéseink szinte mindig szerepek, álarcok, megfelelések, kényszeres cselekedetek tömegéből állnak. E mögött azért néha fel lehet fedezni az Embert, de legtöbbször csak egy olyan okos „ember-gépet” látunk, aki a folyamatos tanult kliséit ismételgeti. Elveszik - a súly nélküli szavak, az elsivárosodott érzések, a sietség, a túlérzékenység és a közöny - szerepeiben.
Olyan jó lenne, ha a páncélok szorítása nélkül tudnánk létezni, beszélgetni egymással! Őszinte, szívből jövő, tiszta mondatokkal, amelyeket nem torzít el a mindennapi álarc. Hasonlóan, mint a szerelmesek, amikor meztelenül, mélyen egymás szemébe néznek és igaz, tiszta érzéseikkel „érintik meg” egymást.
Érdemes minden nap egyre több dolgot „szerelemből” tennünk!
Olyat, amelyikről érezzük: igen, ez igazán belülről, a lélek valós érzelmének legmélyéből tört a felszínre.
Lehet ez egy szó, egy finom érintés, egy jótett, vagy csupán egy kedves mosoly…

V.L.


2014. július 3., csütörtök

Vörös körmök

Találkoztam egyik nap Barátnőmmel, Akinek, „mit ad Isten”, vérvörösre volt lakkozva lábán a körme. Láttam én már ilyet másokon, de rajta a harsogó piros szín egy egészen különleges életet élt. Valami csoda, ahogyan viselte, ahogyan kiemelte kecses lábformáját. Egyszerűen megszólított. Akkor és ott elhatároztam, hogy én is ki fogom pirosra pingálni a körmeimet.
Gondoltam, hülyének fognak nézni, hiszen évek óta vagy semmi, vagy éppen áttetsző, matt vagy fényes kence volt rajtam, most meg hirtelen vérvöröset festek magamra.
Nekiláttam, de bizony a hosszú kihagyott idő miatt már elfelejtettem, hogy a vörös köröm kifestése nem is olyan egyszerű. Nagy műgonddal fogtam hozzá, többszörösét foglalkoztam vele, mint bármely más színű lakkal, de munkámat siker koronázta.
Nagy boldogsággal viseltem, amikor egyszer csak, mint a villám hasított az agyamba fiatal korom emléke.
Többen beszélgettek a férfiak mindenféle női témákról, és mindeközben szóba jött, hogy mennyire utálják, ha egy nőnek piros a körme, vagy a szája.
Majd az egyik férfi azt mondta: a legundorítóbb az, ha pirosra bekeni a lábát egy nő, mert azzal takarja el, hogy piszkos, nem ápolja, nem mossa.
Emlékszem, akkor nagyon felbosszantott. Azóta sok évtized telt el, most pedig hangosan nevettem rajta. Ha látta volna azt a cirkuszt, amivel járt ez a piros köröm felfestés, bizonyára megváltozott volna a véleménye.
Szeretettel üzenem mindenkinek, hogy sokkal több ápolásra van szükség ahhoz, hogy a piros köröm valóban jól mutasson a kecses női lábakon. Az azóta eltelt idő is csak megerősítette véleményem.

E.

2014. június 29., vasárnap

Megküzdöttem a másoknak való megfeleléssel

Eljött a nap, amikor megelégeltem, hogy másokat megkérdezzek, mi lenne jó nekem. Ezentúl csak a saját belső hangomat követem! Borzalmas göröngyös út vezetett idáig, sok fájdalommal, mások hibáztatásával és önmarcangolással. Széttéptem magamat, hogy nem tudok dönteni, nem tudok egyedül lépni, mindig mások véleményét kérem ki. A jelszavam az volt: tudni kell, kit kell megkérdezni. Csak most szólalt meg bennem, hogy ezzel a felelősség a vállamról lekerült, de jó, élhetek gondtalanul. A csavar benne az, hogy ettől valójában rosszul éreztem magamat, a hányinger kerülgetett és állandóan szétestem. Hogyne estem volna szét, hiszen másokba helyeztem a biztonságomat, mindig visszaigazolást vártam, jól teszem-e, jól élek-e.
Vajon ki tudja ezt megmondani nekem? Hát nem a saját Lelkem? Egyedi, egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk! Egyedi úttal és sorssal, nincs senkiből még egy! Hogyan is lenne jó nekem pontosan az, ami neked bevált? Mutathatsz irányt, de ha teljesen téged követlek, akkor a te életedet élem. Pedig nekem a saját utamat kell lépnem!
Szóval, úgy döntöttem, megnézem a döntéseim következményeit, elkezdek "játszani": a gondolatokat a sor végére állítom, a Belső Hang erejét felcsavarom és vállalom a felnőttség felelősségtudatát. Valószínű fogok hibázni, de ha a Lelkemből döntök, csak jó "sülhet ki". 

D.


2014. június 21., szombat

A szülői háttér fontossága

Több éve elindultam önmagamat megismerni, és már jócskán benne voltam a sűrűjében, amikor egyszer csak egyértelművé vált számomra, hogy mekkora különbség az, ha valaki olyan családot választ, ahol a szülők élete olyan példa, - amiből erőt lehet meríteni, - ami az Egyetemes Szeretet, azaz a valós értékrend minőségét mutatja. Sok éve már, hogy hallgatom a különböző tanításokat, olvasom a könyveket, de csak ideig óráig sikerül megtalálni magamban azt a forrást, ami adja a belső nyugalmat, harmóniát, elégedettséget, s amiből erőt tudok meríteni döntéseimhez.
Feltettem a kérdést, hogy van-e olyan személy a múltamban, az életemben, aki példát tudott volna mutatni számomra? Rá kellett jönnöm, hogy eddigi életemet az ármány, az önsajnálat, a hatalmi dráma, a „húzd meg ereszd meg”, a tudás hatalmával való visszaélés, a negatív hozzáállás dolgokhoz, az önzés, a garasoskodás, a másokért nem tevés, a másokkal együtt nem érzés, és az őszintétlenség drámáinak és játszmáinak sokasága jellemezte.
Miért pont én választottam ilyen szülőket, ilyen hátteret? Miért nem kértem legalább egy nagyszülőt, aki jó példával járt volna előttem, hogy megmutassa, mi az igaz és a tiszta?
Most tudatosodott bennem, nekem pont ezért kell jóval nagyobb erőt fordítanom az állandó éberségre, azaz, hogy felismerjem, az illúzió világa mit tükröz számomra. Figyeljem magam, hol van bennem játszma, vagy mikor vagyok igaz és tiszta. Hiszen a felszín világa a tükör, saját játszmáimra. Olyan ez, mintha a szalmakazalban keresném a tűt, szeretném benne megtalálni, a sok játszma közt a fényemre rálelni.
Addig, amíg nem ismertem fel, hogy él bennem a Fény, a tiszta valós értékrend, ősvalómban ott van az őszinte tisztelet és szerethetőségem hite, nem tudtam, hogy van valós és valótlan, hogy van szándék mentes élet.  Régen azt sem tudtam, van különbség, már érzem és látom, milyen szándékkal közelítenek felém.
És láss csodát, a tudatos Önmegismerés által meddig jutottam:
Mostanra egyértelművé vált, az, az életem feladata, hogy felismerjem, ki vagyok valójában. Ahhoz, hogy ezt megtudjam, át kell égnem mindazon a sok-sok tulajdonságon, amik Fényem árnyékai. Kértem őket tapasztalni. S ha nem vagyok éber, azt hittem volna, hogy csak ennyi az élet, a sok-sok játszma. Felismertem, hogy az árnyék-én tulajdonságok csupán eszközök a tapasztalásra, s abból tanulva, okulva, bármelyik pillanatban megválhatok tőlük, ha szembesülök velük és kimondom, hogy: elég volt! a belőlük megszerzett tapasztalás, a dráma és a játszma. Lelkem mindenek tudója, a valóság fényével az árnyékokat kioldja, alkímiázza arra, Aki valójában vagyok. Arra a szerethető Isteni Lényre, Aki mer magával szembesülni, nem fél magában árnyékaira látni, meri a megszégyenüléstől való félelmét letenni és saját Fényébe hazatérni. (Így tud mindig új teremtő erőhöz jutni.)
A forrásban, ősvalómban az egyértelműség, az igaz valóság, a harmónia a bölcsesség van, az idő elrendeltetettsége, a Lét megbecsülése. Felismertem, hogy része vagyok a Fénynek, sőt, azt is, hogy Isteni Lény vagyok, a Fény vagyok! 

"Pa. élete"



2014. június 13., péntek

Előadás a naivitásról, június 16-án hétfőn

Hányszor éltek vissza naivitásoddal mások:
kihasználtak, ellened összefogtak, megcsaltak,
megvezettek, átvágtak, cserben hagytak, megloptak,
hátad mögött kibeszéltek, „szemedbe port hintettek”.
Elhitted a szavakat amit mondtak, Te igaznak tartottad,
magadból kiindulva gondoltad, az emberek nem hazudnak.
Hitted, ha Te nem bántod őket, akkor ők sem tesznek ellened.
Ha már elég volt mindezekből a megszerzett tapasztalat,
szeretnéd elengedni és a miértjeit megérteni,
nagy szeretettel várlak, dolgozzunk együtt!
Teremtő Erőd elvezet a gyökerekhez,
s ha rálátsz az eredőre, a blokkokat kioldva
tehetsz szert új erőre, a Teremtő Önismeretre!

Tarts velünk 2014. június 16-án 18-20 óráig! 
Helyszín: Egy s Ég Központ Egyesület
                Budapest, II. kerület, Hankóczy Jenő utca 35.

2014. május 27., kedd

A szülők felelőssége, a gyermekek ereje

Vajon mekkora felelőssége van a szülőnek a saját, és gyermeke sorsa felett? Vajon tudják-e a szülők, hogy gyermekük hogyan van rájuk kapcsolva és mennyire függ tőlük? Valójában mennyi ideig tart ez a szimbiózis?

Egy élethelyzet a sok közül, amiből tanulhatunk.

Adott a család, ahol a férj munkamániás, a feleség otthon van gyermekükkel egész nap egyedül.
Az apa munkamániája elfeledtette vele a családját, hiába várta otthon szerető felesége és gyönyörű gyermeke. Az anya sokáig próbálkozott, hogy férje vegye észre ezt az állapotot, végül, hogy tompítsa fájdalmát, az alkoholban talált menedéket. A férj még erre sem figyelt fel, kapcsolatuk még jobban elromlott, azonban továbbra is együtt éltek, egymással alig beszéltek. Gyermekük egy nagyon aktív, állandóan izgő-mozgó egészségtől kicsattanó, de lélekben igen érzékeny emberke volt. Ez az érzékeny gyermek az évek folyamán folyamatosan gyűjtötte lelkébe a szavak nélkül is érezhető feszültséget, szülei kínlódását, elfojtott haragjukat, ami súlyos betegséget idézett elő benne. Mozgása korlátozottá vált fiatal kora ellenére, melyre komoly gyógyszeres kezelést kapott.
Sok év telt el úgy, hogy a szülők csak a gyermekre és a gyógyítására figyeltek, de gyermekük betegségének a valós okára nem láttak rá.
Közben a gyermek felnőtt ember lett, aki elindult egy komoly önismereti úton.
Fejlődésének megadott idejében, az elrendeltetett időben megnyílt gyermekkori betegségének valós oka.
Felismerte, hogy a szülők közötti konfliktusok, a feszültségek, a hiábavalóság, a tehetetlenség súlyát vette le róluk, hogy könnyítsen rajtuk, így idő előtt „megöregedett”. Mélytudat szinten rálátott, hogy ezek a szerepek tartják őt betegségében, okozzák a mozgási képtelenséget, a szülők tehetetlensége így jelent meg testi tünetekben nála. A szülők gyermeküknek köszönhetik, hogy az akkori élethelyzetekből tovább tudtak lépni, el tudtak rugaszkodni, és életük jó mederbe tudott folytatódni.
Ahhoz, hogy a gyermeknél mindez megnyílhasson, a szülők önismeretére is szükség volt. Ők is tettek érte, átlépték árnyékaikat, felismerték, milyen tulajdonságok vezették őket a régmúltban, amelyek felismerése elől régen elmenekültek. Szembesültek, mélytudat szinten kioldották, így az energia jobban hatott: a felszabadult új erő segíti a gyermeket gyógyulásában. Lelkében és testében is felszabadult!
Az anyának nem csak azt kellett megbocsátania magának, amit valaha maga ellen tett, hanem azt is, hogy gyermeke feláldozta magát érte.
Hál’Istennek, az erőnk mindig adatott az élethelyzetekhez, amelyeket kérünk, hogy megtapasztaljuk, majd azokból tanuljunk, okuljunk, bennük felismerjük magunkat, fejlődjünk!

2014. május 25., vasárnap

Gyereknap alkalmából

Az elköszönés

Voltunk és vagyunk egymásnak segítői,
voltunk és vagyunk egymásnak hírvivői.
Köszönöm,
hogy engem választottál, hozzám születtél, bár nem siettél.
Néha fájdalmasan tanítottál, de nem tágítottál,
mesterem voltál.
Életem több pontján Te adtál erőt továbbélni,
hogy ne adjam fel, Belőled tudtam a hitet meríteni.
Mindig nevettél, kacagtál, fergeteges jókedvet mutattál.
         Táncoddal vígságodat éltetted.          
Olyan voltál, mint amilyennek kértelek.
Édesapádtól örökölted víg humorát,
jó eszét, bölcs látásmódját, külsejét.
Édesanyádtól érzékenységét,
lelkesültségét, spirituális képességét.
Te hozzáteszed azt, ami Benned egyedi,
ezzel alakítod sorsodat magadnak ki.
Fáj:
nem voltam annyit Veled, mint amennyit kérted.
Nem simogattalak, s karomban nem tartottalak,
mint ahányszor jól esett volna Neked.
A szándékom az volt, ne tapadjak össze Veled,
ne fájjon a szakadás, az önállósodás.
Persze ma már tudom,
máshogy kellett volna csinálnom.
Mindig az volt a kívánságom,
hogy legyen egy fiam és egy lányom.
Az élettől Veletek megkaptam az ajándékom.
Mindkettőtöknek most kezdődik az önálló élet,
bizonyosságot nyer, hogy mit tud a lélek.
A sok szeretettel telített percet, amit adtam Néked,
hogyan fogod alkalmazni, amikor "nem szeret az élet".
Hogyan tudsz
lelked végtelen erőforrásából
hitet meríteni,
hogy életed boldogan tudd élni.
Tudsz-e majd arra emlékezni,
hogy minden hibát meg lehet bocsátani,
hogy nincs olyan vad vihar az életben,
amin ne lehetne túljutni
és újra kezdeni.
Mindig emlékezz,
ott ég lelkedben a láng, a képesség,
valóra válását várja a tehetség!
Higgyed, szíved finom dobbanásán,
a szerelem áradásán
rá fogsz lelni az igaz társra.
Sose add fel, teremteni jöttél végtelen erőddel!
Szereteted fénye, az emberekbe vetett hited ereje,
ősvalód rezgése, hője oly egyedi,
rajtad kívül nem ismeri senki.
Dolgod, hogy nyissad ki,
mert léted így teljesedik ki.
Szeretetben alkotni és teremteni,
adni és kapni jöttél élni.
Létem öröme, hogy mindezt végig kísérhetem Veled,
nézhetem életed, hogy az alkotni vágyó lelked mit teremtett meg.
Kívánom,
a legnagyobb örömben valósítsd meg, amire születtél,
légy elégedett, szerény és kitartó, jellemes, szótartó.
Isten tenyerén hordoz,
ezért mindig legyen benned hála Iránta,
így leszel áldás önmagad és a világ számára!

Sághy Enikő